Kevés olyan esemény van, amely annyira megrengetné a közvéleményt, mint amikor egy közösség, egy zárt világ jeles alakja feltárja, hogy mindaz, amit a csoportja szentnek hitt, nem más, mint hazugságok és erőszak kegyetlen hálózata. Most ez történt Lauren Southern, a kanadai alt-rightos tartalomgyártó esetében is, aki This Is Not Real Life című könyvében durva nyíltsággal mondta el, hogyan vált Andrew Tate, a magát férfiak példaképének nevező egykori kickbox-bajnok áldozatává.
Southern a kétezres évek második évtizedében tett szert ismertségre az angol nyelvi térben, amikor videóiban és írásaiban bátran kiállt a nemzetállami határok megőrzése mellett, és a nő hagyományos szerepét hirdetve szembeszállt a nyugati feminizmussal. A fiatal, szép, jó dumával megáldott szőke lány szájából ez különösen nagy figyelmet kapott. Ez a harcos kiállás a konzervatív fiatalság szemében egyszerre tette őt vonzóvá és olyanná, akire hallgatnak. Csinált hatásvadász, de annak ügyesen felépített dokumentumfilmeket, sok-sok sikeres videót, és direkt csinált olyan provokatív dolgokat, amiknek a mélyén egyébként valóban létező problémákat vetett fel, és még azokat is elgondolkodtatta, akik őt lenácizták.
Andrew Tateről a román, a brit és az amerikai igazságszolgáltatás is keresgélt olyasmit, amiért el lehet ítélni. És mivel egyszerre három országban is volt mit keresni utána, elég egyértelmű, hogy nem egy kétlábonjáró szeplőtlenség még akkor sem, ha esetleg nem ítélik el. Tate önmagát a férfiasság prófétájaként hirdette, egy kizárólag dominancián, keménységen alapuló férfiképet terjesztett, s közben provokatív, sőt botrányos megjegyzéseket tett a nőkre nézve. Hamis prófétából már volt elég ezen a Földön, majd őt is megméri, akinek meg kell. Ez a harsány férfikép viszont százezrek előtt példaképpé emelte őt, ugyanakkor az értelmes, józan emberek tisztán látták, hogy megnyilvánulásaiban a nőellenesség és manipulatív erőszak leselkedik, és persze ő is hatásvadász volt, hogy ezzel még több figylemet és pénzt keressen, valójában csak haragot keltett.
Southern új könyve azonban nem csupán szavakról szól: 2018-ban, Bukarestben, egy látszólag ártalmatlan üzleti találkozón vett részt Tate és körének vendégeként. Arról lett volna szó, hogy a Tate-testvérek finanszírozták volna Southern és barátai új médiavállalkozását. A találkozó gyorsan veszedelmes irányba fordult: vacsora lett belőle, majd éjszakai klubozás következett, ahová csak Southernt vitték el, a fiúkat nem és furcsa, gyanús italt fogadott el a férfiaktól. Zavartan, magára hagyva, Tate kíséretében tért vissza szállására némi hányás után, ahol az erőszak bekövetkezett. Southern elbeszélése szerint, bár kábultan visszacsókolt, de ez nem volt teljesen tudatos, és ezután Tate, amikor közeledését elutasította, fojtogatni kezdte, s ő eszméletét vesztette. Amikor újra eszméletre tért és ellenállt, Tate ismét fojtogatta, többször egymás után.
Southern antifeminista meggyőződése azt sugallta számára, hogy egy nő (mint minden ember) felelős a vele történt rosszért, mivel az egyén felelősségvállalásába beletartozik az is, hogy tudatosan kerüli azt, hogy áldozat lehessen. Ez az új, őszinte vallomás ezért egyszerre a személyes tragédia tanúságtétele.
És most jön a lényeg: A legsúlyosabb vád nem Tate ellen hangzik el, ugyanis az igazi vádlott maga a média, amelynek hallgatása, a képmutató kettős mérce lehetővé tette, hogy az áldozatot, aki rosszkor szólal meg, azonnal ellenséggé, hisztérikussá és árulóvá bélyegezzék. Southern világosan rámutat arra, hogy a jobboldal egy része erkölcsről és rendről prédikál, miközben szemet huny az erőszak és erkölcstelenség fölött, ha az saját táborából érkezik. Ezt is pontosan tudta, mivel Tate már akkor egy radikális férfikép volt sokak számára, út vissza a múltba, amikor a férfiak még határozottak és kemények lehettek a nyilvánosság előtt. A ma már elvált, fiatal anyaként élő kanadai nő azt magyarázza, hogy az ember a saját döntéseinek a következményeit viseli, viszont az, hogy mik ezek a körülmények, valójában attól is függnek, hogy milyen környezetet választ magának. Az, hogy vele történt ez, valójában azt is meghatározza, hogy mire számíthat ennek megörténte után, és mivel okos, pontosan tudta, hogy azzal a világképpel, amivel rendelkezik, nem számíthat támogatásra, pláne nem egy olyan figura ellen, aki abban a médiatérben, ami éppen a városi-értelmiségi, liberális-progresszív médiatérrel szemben határozza meg magát, fontos szereplő, mert hasznos, hiszen népszerű. És mivel népszerű, senkit nem érdekel, hogy valójában milyen bűnöket követ le, mert a cél szentesíti az eszközt, mivel csődíti a fiatalokat a jobboldalra az angol nyelvi térben. Márpedig szemet hunyni, sőt, a szabadulását elintézni egy ilyen figurának, minden, csak nem jó, a társadalom szempontjából. Márpedig Tate és testvére úgy szabadult a román hatóságok őrizetéből, hogy Trumpék, fogalmazzunk így, erős hatást fejtettek ki Romániára.
Southern könyve nem csupán Tate személyes bűneit leplezi le, hanem mélyreható kritikát mond ki az emberekről, akik oldaltól függetlenül, csoportba rendeződve már könnyen válnak áldozatává saját vak fanatizmusuknak és hamis értékeinek. A történet tanulsága egyértelmű: a szabályok valódi tisztelete nélkül az olyan szavak, mint család, hagyomány és rend csupán üres szólamok maradnak. A képmutatást pedig mindhárom ábrahámi vallás megveti. Az erőszak pedig, ha egyszer beengedték, megállíthatatlan pusztítást végez. És hát mi végre harcolsz valami ellen meggyőződésből, ha a harc során te is olyanná válsz, mint ami ellen harcoltál?
A problémát nem csak az egyes emberek tettei jelentik. Az igazi probléma a közösség, amely eltűri ezeket.