Elhanyagoltuk a piktorvárost?

Három éve annak, hogy egy szépséges kis könyvet kaptam ajándékba egy neves nagybányai festőművésztől. A híres kobalt ég alatt a könyv címe, alcíme pedig: Nagybánya az irodalomban. Kiváló, túlzás nélkül mondhatom, hogy letehetetlenül szép könyv, persze annak elsősorban, aki a festészetet is szereti, meg az irodalmat is, valamint az elszakított területeink történelme is érdekli. Magam debreceniként kétszer jártam a piktorok városában, valamikor gimnazista koromban, aztán meg úgy 6-7 évvel ezelőtt. Amikor a könyv megjelent, azaz 2022-ben, több ismerősömet is megkérdeztem, járt-e már Nagybányán? A válaszok többsége úgy szólt: nem. Bizony, elhanyagoltuk a piktorvárost! Elszaggatottságunk miatt sok-sok mulasztásunk van, legyen szó Szlovákiáról, Kárpátaljáról, Romániáról, Szerbiáról, Horvátországról, az Őrvidékről, tehát az elszakított területek magyarságáról, kiknek lakhelyét sokkal-sokkal kevesebbszer látogatjuk, mint az országunktól távol eső turistahelyeket. Nem vádolható ezért senki, de úgy gondolom, ezzel sok-sok szépséget, érdekességet „titkolunk el” magunk előtt. Nagybánya is ezek közé tartozik. Fekvése gyönyörű, a híres-neves festőiskola történetéről Nagybányán tanulhatunk a legtöbbet, mi több, azt a csodáját is átélhetjük a kisvárosnak, hogy neki sikerült a múlt üzenetét is megőriznie. Legyen szó magáról a városról, valamint a környező tájról, amely mindmáig megihleti a festőművészeket. És tényleg, ha ott járunk, valóban belebotlunk jónéhány festőbe, aki éppen a hegyekről igyekszik lefelé, kezében a festőállvánnyal, de ha magunk járjuk a hegyeket, akkor is „leleplezhetünk” néhány művészt, aki cseppet sem haragszik, ha megállunk a festőállványa mellett és beszélgetni kezdünk vele. Még a Morgó hegyre járó festők sem morognak, ha „megzavarjuk” őket.

Mindezt nem csak afféle kedvcsinálónak írtam le, hanem azért is, mert közeleg a festőiskola megalapításának 130. évfordulója. S ezzel igazán lehet dicsekedni, mi több, ezt a szép évfordulót nagyon méltó módon kellene megszervezni, s a művészet népünnepélyévé tenni. Úgy, hogy sokan vágyódjanak arra, hogy elmenjenek Nagybányára. Ahol 1896-ban Hollósy Simon festőművészünk vezetésével alakult meg a festőiskola, világhírűvé vált festők részvételével. Reménykedünk, hogy szép ünnep lesz, és hogy sokan fogunk ott ünnepelni. És akkor nem mondhatjuk soha többé, hogy elhanyagoltuk a piktorvárost.

No, de elsősorban az emlegetett könyv miatt kezdtem írni ezt a kis cikket, hogy közhírré tegyem, A híres kobalt ég alatt dolgozó festők nem csak az ecsettel bántak kiválóan, és mutatták meg Nagybánya kincseit, hanem a tehetségük íróként is megmutatkozott. Ezt bizonyítja a könyv. A város tehát az irodalomban is teret kért magának. Meg is kapta. Kedvcsinálónak e kitűnő könyv elolvasására, no meg Nagybánya meglátogatására, álljon itt néhány idézet neves művészeinktől, ők hogyan látták ezt a tündéri helyet, melynek mindmáig varázsa van, s amelyet nem szabad elhanyagolni, mi több, hírét vinni, hírnevét megőrizni, fenntartani kötelességünk. Réti István festőművészt /1872-1945/ idézem, aki a város temetőiről írt, Nagybánya múltjának hiteles tanújának nevezve a festői temetőt, pontosabban a temetőket. Mert több is van belőle: „a református és lutheránus együtt egy kies domb oldalát borítja, és az élők vidám sétahelyére, a Széchenyi ligetre néz. A másik, a görögkatolikusoké, a Klastromrét sarkában gyümölcsfák és szomorúfűzek alatt búvik meg. A harmadik, a legterjedelmesebb, a római katolikus temető a város délkeleti szélén, lapályon terül. Mind a három versenyez egymással a táj romantikus szépségében és bánatos hangulatában. A sírok végtelenje hullámzik mind a háromban. …Töredező sírkövek, féloldalra dőlt fakeresztek feliratai őrizik alig olvashatóan a neveket … mind, mind magyarul. Magyar feliratok ismétlik sok ezerszer az élők és holtak vágyát és hitét: a békességet és a feltámadást. És némán hirdetik, hogy a nemzetek életében az élő nemzedék csupán egy láncszem, amely a múlt öntudatát és a jövő akarását összeköti.”

Krúdy Gyula is írt a festők városáról, idézek tőle is: „A nagybányaiaknak nemigen lehet imponálni művészeti tanulmányokkal, mert itt mindenki ért a művészethez. Ha valaki azt beszéli nekik, hogy a Meissonier /híres francia festő 1815 – 1891/ szép képeket festett, és kincsszámba megy minden ecetvonása a képein, így kérdeznék: - Volt-e Nagybányán az az úr? Természetesen megvallanám, hogy nem. Amire a tősgyökeres nagybányai hitetlenkedve csóválná meg a fejét, és nyugodtan mondaná: Nevetséges! Thorma Jancsinál nincs nagyobb festő a világon. Az ő színkeveréke, az ő fényhatásai…Ah, mélyen tisztelt uram, ön nem érti ezt az ügyet.” Nos, Nagybánya tényleg belopózott az irodalomba is, A híres kobalt ég alatt című szépséges könyv is bizonyítja ezt. Thorma János ugyebár a nagybányai művésztelep egyik alapítója volt, 1872-1937 között élt és alkotott, s ez a kis Krúdy anekdota is azt mutatja, hogy a város és a nagybányai művészek összeforrtak. Jelszavuk az lett: a művészet mindenekelőtt.

Adja Isten, hogy a festőtelep megalapításának jeles évfordulóit, a közelgő 130.-at is mindig méltó módon ünnepelhessük meg, mint a magyar festészet világhírű ékkövét, és sohase mondhassa senki, hogy elhanyagoltuk a piktorvárost.