A pillanatnyi állás szerint Magyar Péter kizárta, hogy az óellenzékkel összefogva harcolja ki a kormányváltást. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez csupán pillanatnyilag érvényes, hiszen az ellenzék vezére már annyiféle hangzatos kijelentést tett, hogy időnként követhetetlen az éppen aktuális álláspontja. Nemrég olvastam egy összefoglalót, amely bőven száz fölötti gyűjteményt készített a gyorsan változó elképzeléseiről, kezdve a politikusi ambíciók kategorikus elhárításától, a kamuállásnak nevezet EP-képviselőségen át a mentelmi jog eltörléséig. Nem kell azon csodálkozni, ha a balliberális messiásnál gyakorta felhangzik az újratervezés, hiszen neki sem könnyű követni, mi mellett is kardoskodott két, három hónappal korábban.
De félre a változékony szélfuvallatokkal! A Kárpátok ölelésébe pottyant kaméleon vergődésénél tán még érdekesebb is a nyugdíjazott óellenzék sorsa – amibe a zsenge múltú Momentumtól az állampárti gyökerekkel rendelkező MSZP-ig minden párt érdekelt –, hiszen a történelem gazdag a fordulatokban. Két kézenfekvő megoldás kínálkozik: félreállni az útból, vagy a jövőre is gondolva aktivizálódni, és elindulni a következő választáson. A jövő ugyanis semmiképpen nem a kiszámíthatatlan Tisza, amely múltjához méltón pusztító árvízként tört utat magának, hogy aztán ötletszerűen kanyarogjon, néha önmagát is körbejárva.
Magyar Péter ön- és környezetpusztító szociális érzéketlenségét saját követői mellett az óellenzék egyre több tagja ismeri fel. Ezért érzik úgy, hogy csak túl kell élni a Tisza hömpölygő árját, és a jövőre készülni, mert ha az ámokfutó nem hoz kormányváltást, éppúgy homályba vész majd, ahogy Márki-Zay Pétert, Gyurcsány Ferencet és más önjelölt aspiránst is utolért a végzete, legfeljebb Jágó szerepében tetszeleghetnek, miként Bajna Gordon teszi rendületlenül. Javában tart tehát a jövőre készülődés, valamennyi balliberális politikus a túlélés taktikáját mérlegeli, és a Tisza-vezér közelébe kerülve a többség gyorsan homlokára csap. Az egyértelmű, hogy a legtöbb esélye azoknak lehet, akik valódi pártköpönyeget öltve elindulnak a jövő évi választásokon, hiszen állami támogatásokhoz csak akkor juthatnak, ha legalább az egyszázalékos küszöböt megugorják. Abból ugyan merész álmokat nem szövögethetnek, de a túléléshez nélkülözhetetlen, anélkül még kínkeservesebb az újrakezdés. A felismerés persze azok számára a legkönnyebb, akik nem azon tiszavirágéletű közvéleménykutatásokat bújják, amelyek minden választás előtt szírének csalfán kábító hangját idézik, és végül szemlesütve a buboréklakók bélyegével kódorognak el. Nincsenek sokan, a kormányváltás semmitmondó ígérete ugyanis megbabonázó, mindenki azt láthat mögé, amit éppen gondol, az egyéni vágyálmoknak semmi nem szab határt, és a vélt vagy valós sérelmek összessége orvoslásra talál. Nem is merészkedik közhelyeknél pontosabb megfogalmazásokra az újmessiás, mert minden tényszerűség csak rontaná esélyeit. A bülbül-szavaknál többre vágyók viszont nem dőlnek be, és beérik annyival, ha nem veszik őket palira. Rájuk számíthatnak azok a pártok, amelyek az önfeladás helyett az értékképviseletben hisznek.