Gyermekkoromban, még jóval az iskola előtt kezdtem el olvasni. Úgy alakult, hogy a családi könyvtárból mindenféle lexikonok meg encikoplédiák foglalkoztattak, de leginkább a térképek. Egy idő után a szüleim elképesztő összegeket költöttek erre, így jóval nagyobb lett a könyvtár, mivel én a 90-es évek érdemi részét könyvek között töltöttem. Vagy utaztunk, vagy olvastam. Amikor pedig utaztunk, akkor is vittem egy-két könyvet, amit gyerekként alig bírtam el, el is szakadtak gyakran. Akkoriban távoli világok nyíltak meg előttünk könyvek lapjain, most azonban más szelek fújnak.
Az internet és az okostelefon fantasztikus dolog lett, lényegében az emberiség egyetemes tudása elérhetővé vált annak, aki legalább egy-két nagy nyelven ért, illetve megtanult keresni. Csak hát úgy alakult, hogy még az értelmesebb emberek számára is tájékozódás helyett és gyanánt történetek százai peregnek le. A rövid videók világa, amely a TikTok, az Instagram és a YouTube Shorts révén hódít, olyan új valóságot teremtett, melyben széles tömegek figyelme, gondolatai szilánkokra törnek, és egy villanásnyi élményen túl alig marad meg benne bármi. Természetesen vannak hasznos tartalmak, meg hát kinek mit mutat ugyebár az algoritmus, ám ettől még az is az élményvadászat kategóriájába esik.
Orbán Viktor a minap Lentulai Krisztián vendégeként a Mandineren beszélt arról, hogy a politika észérvek helyett immár az érzelmekre épít, mondván: „A megértés képessége zsugorodik, sokkal inkább a benyomás, a hangulat számít. Ma képekben kell beszélni, a fiatalok ezt tudják befogadni.” A világunk az értelem helyett egyre inkább az érzelmek viharában hánykolódik. Ő is elmondta, hogy ez nem jó, kifejezetten rosszat tett mindannyiunknak. Viszont most ilyen világ van, és minden politikus (minden oldalon) vagy rááll erre, vagy elbukik.
Ez a tendencia aggasztó párhuzamot mutat azzal, amit Platón már több mint 2000 éve leírt. Platón Gorgiasz című dialógusában Szókratész kifejti, hogy a meggyőzésnek két fajtája van: az egyik tudás nélküli hitet kelt (vagyis csak elhitet valamit a tömeggel), a másik valódi tudást ad át. A szónoklás – mondja Szókratész – tipikusan az előbbit valósítja meg: a látszat erejével hat a közönségre, nem feltétlenül az igazságot képviseli. Szerinte a szónoklás inkább ügyesség, mintsem valódi művészet, és az igazság helyett a hízelgésre épít. „A retorika a joghoz úgy viszonyul, mint a szakácsművészet az orvosláshoz” – hangzik el a párbeszédben. Ezzel arra utal, hogy a retorika kellemes ízt ad, azonnali élvezetet nyújt a hallgatónak (akár a cukros sütemény a betegnek), de nem biztos, hogy jót tesz, szemben az orvoslással, ami lehet, hogy keserű orvosságot ad, viszont meggyógyít. A rövid videók (és vele mostanra a közélet) világa kísértetiesen emlékeztet erre a párhuzamra. A TikTok-klip felvillanyoz, szórakoztat, stimulál, de közben ritkán nyújt valódi tudást vagy mély megértést. Szokratész szerint az igazi jót (az erényt, az igazságot) szem előtt tartó művészetek mindig türelemre, elmélyülésre késztetnek, míg a hízelgő rutinok a gyors gyönyör elérésére fókuszálnak. Ha a mai infotainment világát nézzük, azt látjuk, hogy a gyors gyönyör diadalmaskodik: a tartalmak a gyors érzetet célozzák (legyen az nevetés, meghatottság, döbbenet), nem pedig a józan megfontolást. Egyszerűbben fogalmazva, az emberek maguk akarnak megvadulni.
Ibn Khaldún, a nagy arab gondolkodó is hasonlóan ír: amikor a társadalmak elérik a kényelem és fényűzés csúcsát, szellemi és erkölcsi hanyatlás kezdődik, amely könnyen vezethet végső bukáshoz. A 14. századi arab gondolkodó a civilizációk felemelkedését és hanyatlását elemezve arra jutott, hogy amikor egy társadalom eléri a jólét és kényelem magas fokát, tagjai ellustulnak és elvesztik korábbi erényes tulajdonságaikat. Ibn Khaldún szerint a fényűző, elkényelmesedett nemzedékekben „lassan, de biztosan gyengülni kezd a polgárok szíve”, eltűnik a korábbi harcos virtus, az emberek inkább a luxust kedvelik a munka helyett. Ez a belső gyengülés teszi ki a társadalmat sebezhetővé, és ilyenkor új, barbár törzsek jönnek, amelyek átveszik a hatalmat, vagyis az adott civilizáció hanyatlásnak indul. Értem én, hogy Ibn Khaldún nem ismerhette a digitális kor vívmányait, ám ettől még a logikája ráillik a mai helyzetre is. Mivel a túlhajtott élvezetkeresés (jelen esetben a végtelen online szórakozás) egyfajta mentális tunyasághoz és közösségi értelemben vett dekadenciához vezethet. Ha az emberek egy igen jelentős részének a figyelmét folyton csak felszínes ingerek kötik le egy társadalomban, akkor nehezebben fognak áldozatot hozni a hosszabb távú közös jóért. A társadalmi párbeszéd elsekélyesedése, a közügyek iránti türelem csökkenése akár a legalapvetőbb folyamatokat is torzíthatja, hiszen a választók is inkább érzelmi alapon, pillanatnyi benyomások alapján döntenek, nem mélyebb megértésre törekedve. Régen a politikusoknak óriási erőfeszítésekkel kellett hülyíteni az embereket, ma az emberek saját maguk igénylik a hülyítést, amit a politikusok már nem győznek kiszolgálni és maguk is undorodnak attól, amit csinálniuk kell azért, hogy kiszolgálják a célcsoportjuk igényeit.
Miért van azonban, hogy egyesek oly könnyen esnek áldozatul e rövid, sekélyes ingereknek, míg mások ösztönösen távol maradnak tőle? Egy relatíve friss kínai-amerikai kutatásból kiderül, hogy akiknek agya még fejlődőben van – jellemzően a fiatalok –, könnyebben válnak a rövid videók rabjává, mivel ezek az agy dopamin-termelését stimulálják, ami függőséget okoz. Azok az emberek, akik finoman szólva is szerényen bútorzottak a fejükben, értelemszerűen szintén könnyen rá tudnak függni. Ezzel szemben azok, akik már évtizedeket töltöttek elmélyült figyelemmel, például könyvek vagy hosszas tanulmányok világában, agyukban erősebb idegpályákat építettek ki, így ellenállóbbak maradnak e gyors örömök csábításával szemben. Sőt, azzal a jelenséggel találkoznak sokan, mint amivel én is: nem értik, hogy valaki miért pazarol el félórát, vagy akár napi több órát is az életéből arra, hogy egy percnél is kevesebb ideig tartó videókat nézzen át, amikből semmit sem tud meg, ha pedig mégis, akkor ezt megtudhatná egy célirányos kereséssel is, amikor erre a tudásra éppen szüksége van.
Így aztán kijelenthető, hogy a rövid videók iránti fogékonyság nem csupán életkor függvénye, hanem személyiség kérdése is. A kutatások azt is kimutatják, hogy azok, akik impulzívabbak, neurotikusabbak vagy magányosabbak, könnyebben rabjaivá válnak az ilyen tartalmaknak. Az alacsony önértékeléssel rendelkezők és az irigységre hajlamos emberek különösen veszélyeztetettek, mivel számukra menekülést jelenthet a rövid videók álvalósága. Az ilyen emberek agyi struktúrájában az orbifrontális kéreg és a kisagy egyes területein strukturális változásokat is találtak, melyeket a túlzott stimuláció okozott.
Velük szemben azok, akik a mély, tartalmas információk világában szocializálódtak – például az idősebb generáció tagjai, illetve azok a fiatalok, akik magasabb önkontrollal rendelkeznek –, kevésbé fogékonyak erre a sekélyes tartalmi világra. Az ő agyuk a hosszan tartó, koncentrált figyelemre lett edzve, és ennek köszönhetően ellenállnak a pillanatnyi ingerek csábításának, leginkább azért, mert egyszerűen nem mozdít meg bennük semmit. Nagyon hasonló a helyzet az utcai vagy a netes reklámokkal: ezeknek az embereknek az agya egyszerűen kiszűri a felesleges dolgokat még séta közben is. Erre én magam csak akkor jöttem rá, amikor egy olyan ismerőssel beszélgettem, akivel ez közös élményünk és együtt ismertük fel, hogy sokan nem úgy látják az utcaképet, mint mi.
Mivel különbözőek vagyunk, mégis együtt vár ránk a jövő és nem tudjuk egymástól elszeparálni magunkat, ezért az előttünk álló kihívás nem kicsi. Azok, akik csak a gyorsan pergő képek által jutnak információhoz, lassan elveszíthetik azt a képességüket, hogy mélyebb gondolatokat megértsenek, vagy akár egyáltalán kíváncsiak legyenek rájuk. Az aranyhaljelenség, a figyelem gyors elvesztése már ma is valós jelenség: a globális figyelem ciklusa drámaian rövidült az elmúlt években.
Ez a felületesség nem csupán egyéni szinten ártalmas, hanem emberek egy-egy csoportjára is kollektív veszélyt jelent. Ez a csoport lehet Magyarország, Európa vagy éppen bármilyen szabadon választott köre egy embercsoportnak, ahol széles tömegek annyira kényelmesen élnek, hogy megengedhetik maguknak ezt a szellemi degradációt. Ha az adott közösség jelentős része elveszíti a mélyebb megértés, a kritikus gondolkodás és a tartós figyelem képességét, még a mostaninál is könnyebb prédája lehet a manipulációnak, az álhíreknek és az érzelmi befolyásolásnak. Egy közösség, mely képtelen mélyen és türelmesen gondolkodni, nehézségekbe ütközik a komplex problémák megoldásakor, legyen szó klímaválságról, gazdasági vagy társadalmi kihívásokról. És ahogyan Gorgiasznál már utalni próbáltam rá: ezek az emberek mindig a szónoknak fognak hinni, nem annak, aki tudással bír. Azzal fognak tartani, aki jó benyomást kelt. Ők nem azt akarják hallani, hogy min kellene változtatniuk, hanem azt, hogy miért ők a jók és miért mások a rosszak. Tehát a világ változzon meg, és formálódjon köréjük!
Még mielőtt valaki úgy érezné, hogy az eszköz bűnben fogant volna, szeretném jelezni, hogy egy eszköz, egy módszer vagy egy technológia nem lehet bűnös, nem lehet rossz. Az ember teszi azzá. Az eszközt mindig arra fogják használni, amire a birtoklója akarja. Az atomenergia is egy fantasztikus dolog, amíg áramot csiholunk a segítségével, nem pedig városokat törlünk el vele a Föld színéről.
És ha már így van, akkor ezen emberek sajátosságait és az eszköz, illetve módszer működési elvét arra is lehet használni, hogy ezen a dolgon urrá legyünk. Nekem van is egy elképzelésem arról, hogy ezt miként kell csinálni. Erről viszont majd máskor és máshogyan mesélek.