Szun-ce alkalmazása a legmagasabb fokon

Kevéssé ismert, hogy a sokat emlegetett Szun-ce, azaz Szun mester könyve nem az egyetlen ókori kínai értekezés a háború művészetéről, hanem mindössze egyetlen tagja a hét ókori kínai hadművészeti klasszikusként emlegetett csoportnak. Részben azért, mert az ő írása jelent meg először európai nyelvekre lefordítva, részben azért, mert nemcsak a háborúk meghívásával, hanem tágabb környezetükkel is alaposabban foglalkozott, az ő hatását tekinthetjük a legjelentősebbnek.

Átalakuló világunkban a rá való hivatkozások száma – különösen, ha Kínáról van szó – szinte megszámlálhatatlan. A háború változó körülményeit figyelembe vevő általános megfogalmazásai további munkákat szültek, amelyek az adott helyzetekre történő értelmezését próbálták elősegíteni. A fentiektől függetlenül van néhány olyan kijelentése, amelyek nem igényelnek részletes magyarázatot. Az egyik ezek közül az a többféleképpen fordított tanácsa, amelynek lényegét az alábbiakban lehet összefoglalni: „ne az ellenséged támadd, hanem a stratégiáját!”. Másképpen: győzhetsz úgy is, hogy rákényszeríted a gondolkodásod elfogadását az ellenségre.

Mielőtt belemennénk annak bemutatásába, hogyan kell eme rövid és frappáns véleményt napjaink változó világára alkalmazni, ugorjunk egy nagyot térben és időben! Amíg meg nem jelentek az először gőzzel, majd robbanómotorokkal hajtott járművek, addig az időjárási jelenségek, elsősorban a szél, az áramlatok, és az állati vontatás korlátai határozták meg a kereskedelem (és ezáltal a katonai logisztika) lehetőségeit. Az ókori római mondás, amely szerint „hajózni szükséges, de élni nem”, kitűnően foglalja össze a nyugati civilizáció elmúlt kétezer évét.

A Római Birodalom olyan szinten vonta ellenőrzése alá a Földközi-tengert, hogy túlzás nélkül állíthatta: „Mare Nostrum”, azaz a mi tengerünk. Szellemi utódai, a gyarmatosító európai hatalmak a tengereken folytatott kereskedés, azaz a tengeri uralom révén lettek gazdagok, kifosztva a meghódított tengerentúli területeket. A több szempontból a Római Birodalom örökébe lépett Nagy-Britannia, amely 1805-től a tengerek vitathatatlan ura, illetve törvénytelen gyermeke, az Egyesült Államok, ugyanezen logika alapján terjesztette ki befolyását az egész világra.

A tengeri bázisok – logisztikailag szükséges – hálózata így vált egy fojtogató tengeri kígyóvá, amely minden felemelkedő hatalom előtt bezárta a terjeszkedés lehetőségét. Az a több évezredes stratégia, amelynek alapjait még a karthágóiak fektették le, egészen addig megkerülhetetlen volt, amíg a tudományos és technikai fejlődés el nem jutott arra a szintre, hogy bizonyos esetekben a szárazföldi, elsősorban a csővezetékes, és a vasúti szállítás költséghatékonyabbak bizonyult, mint a tengeri.

A Föld bolygó felszíni adottságai, konkrétabban a tengeri szorosok jelentette úgynevezett fojtópontok, illetve a tengeri jelenlét fenntartásához szükséges bázisok együttesen azt jelentik, hogy bármelyik feltörekvő hatalom bezárható a saját régiójába, illetve elzárható a globális kereskedelemtől. Így járt Németország az I. világháború előtt, és így járt az orosz cári birodalom, majd a Szovjetunió is. Érdemes felidézni: az angol stratégák folyamatos rémálma volt a tizennyolcadik század második felétől, hogy Oroszország melegvizű kikötőkhöz jut.

Kicsit közelebb ugorva térben és időben: május végén érkezett meg az első tehervonat a kínai Ürümcsiből az iráni Aprinba. Ez a hír önmagában relatíve kevés embernek ütötte meg a fülét, viszont a tény, hogy Irán és Kína között a szállítási idő, amely a tengeren 35-40 nap volt, tizenötre rövidült, illetve az a helyzet, hogy ezt a szállítási módot az amerikai tengeri és légi fölény csak igen korlátozottan tudja elvágással fenyegetni, már mindenképpen említésre méltó.

És itt álljunk is meg egy pillanatra! A szárazföldi összeköttetés számtalan előnyt kínál. Érdemes felidézni, hogy az orosz-ukrán háború egyik fő hadszíntere az a Mariupol és Melitopol városok fémjelezte régió, amely közvetlen szárazföldi összeköttetést – vasútit és országútit – kínál a Krím félsziget és Oroszország között. Nem véletlen, hogy a 2014-es ukrán puccs után egyik első dolga volt Oroszországnak, hogy megépítse az ugyanezt lehetővé tevő Kercsi hidat. Az sem véletlen, hogy a nagyrészt angolszász befolyás alatt álló Ukrajna 2023 nyarán a Fekete-tenger kulcsát jelentő Krím félsziget irányába indította meg támadását, ezen összeköttetés elvágásának céljával. Többek között éppen ezért szerepel az orosz háborús tervek között Ukrajna déli területeinek elfoglalása, azaz a Transznisztriai Köztársasággal való közvetlen összeköttetés megteremtése. De itt érdemes megemlíteni a Hegyi-Karabah és Azerbajdzsán között szintén közvetlen összeköttetést megteremtő, úgynevezett Zangezur-folyosót, amely szintén jelentős viharokat fog kiváltani a közeljövőben.

Visszatérve az Út és Övezet, az az a Belt and Road kínai-iráni szakaszára: a kínai stratégia – valószínűleg Szun-cére alapozva – olyan megoldásokat keres, amellyel az amerikai hajógyártó kapacitás drasztikus hanyatlása mellett is jelentős amerikai tengeri fölény kikerülhető. Bár természetesen egy vasúti sínpálya is sebezhető, például szabotázsakciókkal, azonban az egyértelműen szárazföldi iráni és kínai hatalom sokkal könnyebben képes a területet megvédeni, mint az Egyesült Államokat a tengeren kihívni.

Fenti gondolkodást sokan feleslegesnek, sőt militaristának mondták volna akárcsak néhány évvel ezelőtt is, de a szemünk előtt átalakuló nemzetközi környezetben a szállítási útvonalak és ezek védelme hangsúlyos szerepet kapnak. Az ókori kínai teoretikus elvét a gyakorlatban is megvalósító feltörekvő nagyhatalom a szárazföldi szállítási útvonalak előtérbe helyezésével azonban nemcsak a tengeri uralom ősrégi koncepcióját küldheti a süllyesztőbe, hanem egyúttal az angolszász geopolitikusok rémálmát, egy Egyesült Eurázsiát is megvalósíthat. A nyersanyagok és a technológia, korábban Németország és Oroszország szoros együttműködésében megvalósuló egyesülése nem csak a brit Halford Mackinder, hanem a hidegháború teoretikusainak, az amerikai Henry Kissingernek és Zbigniew Brzezinskinek a rémálmát is jelentette.

A fentiekben leírt, egyszerűségében is zseniális geostratégiában a számunkra igazán fontos kérdés az, hogy Európa melyik irányba mozdul el? Látva a jelenleg Brüsszelben zajló folyamatokat, nem kevés aggodalommal figyelem az eseményeket.