Ki mire büszke? Mindenkinek az egyéni és ehhez kapcsolódó közösségi értékrendjéből következik, hogy mire, vagy kire büszke. Nekünk, patriótáknak, az Isten, haza, család „szentháromság” alapozza meg büszkeségünk „tárgyait”, és nem csak néhány órára vagy egy napra, hanem életünk minden percére. Számos esetben jeles napokhoz és jeles személyekhez is köthető egy-egy, büszkeségre okot adó esemény. Történelmünk bővelkedik a nagyvilág figyelmére is méltó hősökben. Többek között a nemzet vértanúira is gondolok, akiknek emlékezete soha nem halványul el, amíg egyetlen nemzeti érzésű magyar is létezik ezen a földgolyón. Nekünk, patriótáknak, van okunk a büszkeségre nap mint nap, a hazaárulóknak viszont még az emlékezete is elvész.
Az 1920-as évek elején vörös rongyaitól kellett megszabadítani a fővárost, most pedig annak szivárványos másába burkolózott Budapest. Ez év június 28-án Karácsony és elvtársai számára a Budapest Pride adott okot a büszkeségre. Mit is mondhatok erre? Kívánom nekik, hogy ennél nagyobb örömük soha ne legyen az életben.
A valódi, morális tartalommal bíró büszkeség vidékre költözött, sőt ott lakik határon túli nemzettestvéreink között. Egy hónap múlva nekünk, patriótáknak, illik főhajtással tisztelegnünk és megemlékeznünk a „székely termopülei” hősök előtt, akik az ókori spártai harcosokhoz hasonlóan megcselekedték, amit megkövetelt tőlük a haza.
Én már most büszke vagyok erre a napra és javaslom a székelyföldi büszkeség napjává nyilvánítani ezt a dátumot.
Kányádi Sándor 1965-ben írta meg híres versét a Székelyföldön fekvő Nyergestetőn 1849. augusztus 1-je és 4-e között lezajlott és megrendítő eseményektől kísért csatáról, ő nevezte el Nyergestetőt „székely Termopülé”-nek. Költeményével emléket kívánt állítani a székelyek messze látható jelét adó önfeláldozásának, hazafiságának, vitézségének. Kányádi versét joggal nevezhetjük a „szabadságharc himnuszának” is.
A történet szerint 1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetésével mintegy 200 székely katonával megkísérelte feltartóztatni az Alekszandr Nyikolajevics Lüders vezette cári haderőt és az Eduard Clam-Gallas vezette császári haderőt a Hargita-hegységben fekvő Nyergestetőnél. Nyergestető egy 878 méter magas hágó Hargita megyében, Székelyföldön a Háromszéki-medencét és a Csíki-medencét összekötő átjáró a Csíki-havasok és a Torjai-hegység között. A hágó stratégiai fontossága miatt számtalan véres ütközet helyszíne volt már a tatár és török betörések idején is. A szabadságharc egyik utolsó székelyföldi helyszíneként tartjuk számon. Nyergestetőt abban az időben rendkívül nehezen lehetett megközelíteni, de ugyanakkor fontos volt elfoglalása ahhoz, hogy a cári hadsereg be tudjon hatolni Erdély szívébe.
Az öldöklő küzdelem augusztus 1-jén kezdődött, mintegy tizenkét nappal a világosi fegyverletétel előtt. A székely honvédek rendkívüli véráldozatok árán hosszú ideig sikeresen kitartottak a többször tízszeres túlerőben lévő orosz- osztrák sereggel szemben. A „maroknyi székely” porlott, mint a szikla, élethalálharcukat vívták, megadásról szó sem lehetett közöttük. Önfeláldozó küzdelmüket siker koronázta volna, de egy kászoni származású ember árulásának következtében az ellenséges hadsereg egy ösvényen a székelyek hátába tudott kerülni. Mintegy kétszáz honvéd halt hősi halált a négy napig tartó ütközetben, akiknek módjukban állt volna megmenteni az életüket, de inkább a hősi halált választották. Tuzson János honvédjei unszolására, hogy elkerülje a teljes megsemmisítést, néhány megmaradt katonájával feladta a hadállásokat és elvonult. Az ellenség elámult a honvédek hősiessége, halált megvető bátorsága és vitézsége láttán. Olyan cselekedetre szánták el magukat, amelyre részükről korábban nem volt még példa. A szinte az utolsó szálig hősi halált halt székely harcosok holtestét összegyűjtötték és megadva nekik a végtisztességet, közös sírban temették őket.
Napjainkban a csata helyszínén emlékoszlop őrzi az elesett hősök emlékét. Az emlékművet Poulini János csíkzsögödi kőfaragó mester készítette, amelynek avatására 1897 augusztusában került sor egy nagyszabású ünnepség keretében. Az emlékművel átellenben, az erdő szélén, ahol tömegsírba hantolták az ütközet áldozatait, kereszt- és kopjafaerdő jött létre, a kopjafák és a keresztek pedig egyre csak szaporodnak. Az emlékhely nőttön nő, mintha élne. A mártír honvédek holtukban sincsenek egyedül, egész évben hozzák és ültetik felettük a kopjafákat, a kereszteket, mindig van ott valaki, mindig jár arra vándor. Mindig van ott igaz magyar hazafi, akit büszkeség tölt el a nemzet hőseinek emléke. Mára már egy megrendítő, különös emlékhellyé, sőt, zarándokhellyé alakult át, amely mellett nem lehet közömbösen elmenni, amely mellett nem lehet nem megállni, amelyről mindenki érzi, hogy több, mint egy egyszerű emlékmű egy csata helyszínén.
A székelyföldi büszkeség helyszíne ez a sírkert, amilyen sohasem jut azoknak, akik akkor és most elárulták nemzetüket, hazájukat. Ilyen megbecsülésben, ilyen szeretetben sohasem lesz részük azoknak, akik egykor vörös rongyokba öltöztek, ma pedig szivárványos rongyokban parádéznak!
Ellenségeink gúnyosan szokták mondogatni, hogy a magyarok a vereségeiket ünneplik. Azonban ez nem így van, ugyanis nekünk elemi igényünk van arra, hogy a vereségek ellenére is megemlékezzünk az elvesztett, az árulással eladott csaták nemzeti hőseiről és felhívjuk a figyelmet a mindig leselkedő veszélyre, a nemzetárulókra! Szakítani kell azzal a rendszerváltás előtt negyvenöt éven keresztül belénk vert sztereotip megfogalmazással, amelyet ünnepi szónokaink, sajnos, még napjainkban is használnak, tudniillik hogy a szabadságharcaink elbuktak.
Egyik szabadságharcunk sem bukott el, azokat a többszörös túlerő verte le, nem egyszer árulók közreműködésével! Elbukni a gyávák, az árulók, a latrok, a hazugok, a jellemtelen bitangok szoktak. Ugyan volt, hogy elestünk, de nem buktunk el, elestünk számtalanszor, de mindig felkeltünk.
A nemzeti érzést, a határon túli testvéreinkkel összekötő nemzeti összetartozás érzését, a keresztény-polgári értékrendet is megpróbálták számtalanszor gyökerestől kitépni a szívünkből, de soha nem sikerült, és sohasem fog sikerülni senkinek. Brüsszel és birodalmi lakájai, honi hazaáruló cinkosai sohasem tudják elfogadtatni és meghonosítani nemzeti többségünk szívében a budapesti utcákon tomboló szivárványos abnormitás igenlését.
Nem csak a harcokban, a csatákban lehet elárulni a hazát, hazát árulni békeidőben is „lehet”. Azok a balliberális politikusok, akiknek nem hazája, csupán szülőhelye Magyarország, akik szisztematikusan lejáratják az országot, akik szinte versenyt futnak abban, hogy ki tud rosszabbat mondani hazánkról, akik kicsinyes hatalmi és anyagi érdekek miatt gyalázzák a nemzeti-polgári kormányt és a rájuk szavazókat, azok kétség kívül hazaárulók. Nem méltók a magyar névre azok sem, akik, nem tisztelve a többség keresztény meggyőződését, a kiskorúak védelmét, az általánosan elfogadott közerkölcs értékeit, a rendőrség tiltó határozata szerinti közrendet, utcára vitték gyermekek szeme láttára június 28-án a félmeztelenül, sőt, szinte teljesen meztelenül őrjöngőket. Kiírták magukat a demokráciából, akik jelenlévő baloldali politikusként hagyták és eltűrték jobboldali közszereplő bábujának a kikötözését, leköpdösését. Innen már csak egy lépés kell ahhoz, hogy élő emberrel is megtegyék ezt az aljasságot.
A Thermopülai-szorosban elesett spártai hősök emlékét már két és félezer év óta hirdeti a híres sírvers, amely emlékművükön áll. Meggyőződésem, hogy a hazai balliberális Karácsony- és Dobrev- féle roncs politikusoknak az utókor sem emlékművet, sem sírverset nem szán.
A „székelyföldi Termopülé” hőseiről Nyergestetőn 1990 óta minden évben népes hallgatóság jelenlétében emlékezünk meg székely testvéreinkkel együtt. A jövőre nézve mi pedig csak tegyük a dolgunkat hittel, ahogyan Plautus, az ókori római színdarabíró mondta: „Tedd, mit ma kell, híven, s a jövőt majd rendezi Isten.”
A szerző jogász