Sztálin esete a zöldhullámmal

Van, ugye, az az agyament ötlet, mely szerint üdvös, ha az autósokat dugókba kényszerítjük. Fut ez az agypusztító – és nem mellékesen: mérhetően környezetszennyező – badarság tízenegynéhány esztendeje, forgalomcsökkentő hatása nulla, egyesek mégis csökönyös szamárként ragaszkodnak hozzá.

Akadt a minap egy álmom, melyben kitűnt, mennyire egyszerűen megoldható lenne ez a kérdés. „Fölrémlett” előttem Sztálin elvtárs, amint besétál az illetékes ügyosztályra, megáll a szoba közepén, majd a maga szokott dörmögő hangján közli a „szakemberekkel”: mindenkinek elvittük a családtagját egy pár napos lubjankázásra. Az elvtársak meg kapnak három napot, hogy a XXI. század csodáit és a mesterséges intelligenciát (fejlettebb úttörők kedvéért: AI-t) bevetve létrehozzák (ha nem is a Budapest, de legalább) a főút szintű zöldhullámokat.

Sztálin elvtárs itt egy szóra természetesen nosztalgiázva visszautalt a múltra, a szocialista éra Fővárosi Tanácsának regnálására, amikor a kartársak papírt, ceruzát, radírt meg Jelektronyika/Texas számológépeket forgatva oldották meg ezt heroikus feladatot.

Az álom itt persze lezárult – ugyanakkor azt nagy biztonsággal nyugtáztam, már bőven a kitűzött céldátum előtt lenne zöldhullám. Sőt, akár órákon belül is.

Utóbb szerencsére sikerült visszaaludni, álmomban pedig – mily csuda! – újfent összefutottam Sztálin elvtárssal. Ott terpeszkedett (szabályosan becsatolva, fogai közt az elmaradhatatlan pipával) a Tigrám anyósülésén, s a szája sarkában huncut mosollyal nyugtázta, hogy felesleges pirosok és „halványsárgák” híján lehet a megengedett sebességgel suhanni Budapest főbb közlekedési folyosóin.

Nagy beszélgetést amúgy nem folytattunk, de azt azért megkérdeztem tőle: tényleg efféle ostoba és véres terrorra lenne szükség a normalitás visszahozásához? Rám nézett, szóra nyílt a szája – de hirtelen megcsörrent az ébresztő...