Az év határőrei

Még csak a július kezdődik, nálam máris megvannak az év határőrei. Tudom, még csak az év fele telt el, de egészen biztos vagyok a döntésemben. Történt ugyanis, hogy Moszkvába az idén is Lettországon keresztül mentem, viszont ezúttal azt a trükköt játszva, hogy Belaruszon keresztül lépek be ebbe a vámunióba, tekintettel arra, hogy így a vizsgálatokat meg a pecsételések érdemi részét a belaruszok végzik – az átkelőkről online közvetített kameraképek alapján gyorsabban, mint az orosz kollégáik. Így a szokásos 2-3 napos várakozás helyett (igen, az életemből évente 2-3 napot szoktam egy határ környékén állni 2022. óta) mindössze 1 (egy) teljes napot kellett csak várnom arra, hogy sorra kerüljek.

Felmerülhet az emberben a jogos kérdés, miszerint mi a francnak közúton Moszkvába indulni, ha át lehet szállni repülőről repülőre Belgrádban, Isztambulban, a Kaukázus valamely országában, Kazahsztánban, vagy éppen az Emírségekben. A válasz igen egyszerű: olyan kisállataim vannak, amelyeket, sajnos, egyetlen olyan légitársaság sem vesz fel a fedélzetére, amelyik szóba jöhetne. És mivel majd csak ősszel megyek vissza, ezért őket nem hagyom hátra, a mieinket nem dobjuk el, nem úgy van az, hogy csak rábízzuk őket valakire. A házőrzőt leszámítva, mert neki feladata van. „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” stb.

Történetesen kisnyuszikról van szó, amelyeknek EU-s állatútleveik vannak. Minden évben minden szükséges vizsgálaton átesnek indulás előtt ott, Magyarországon is, és itt, Oroszországban is, amikor visszafelé indulunk. Emellett, mivel nekik EU-s útlevelük van a chiphez, nem orosz, ezért külön papírra van szükség azzal kapcsolatban, hogy őket a magyar állam illetékes hatósága szerint is lehet hozni-vinni.

Maradjunk annyiban, hogy indulás előtt nem unatkozunk. Az Aeroflot és a Finnair is elviszi a nyuszikat, viszont ők egymáshoz most nem repülnek. Így aztán marad ez a szórakozás, aminek egyébként számos hasznos hozadéka is van: rengeteg olyan emberrel találkoztam az útjaim során, akikkel egyébként sosem találkozhatnék. Például egy olyan ukrán sráccal, aki Ukrajna nyugati feléből Varsón keresztül autóbusszal ment Moszkváig két éve, hogy onnan jusson el Donyeckig, a saját anyja temetésére. Találkoztam moldávokkal, gagauzokkal, de még egy olyan románnal is, akinek semmi köze Moldovához, egyszerűen gyűlöli az EU-t meg a NATO-t, ezért jól megtanult oroszul, az összes pénzéből vett egy házat Oroszországban vidéken és néhány év elteltével kiérdemelte az állampolgárságot is. Csak rokonlátogatóba jár haza, viszont fél repülni.

Ezek a figurák külön-külön is könyvbeillők és ha az ember humorral foglalkozik, akkor külön hasznos ilyen erős karakterekkel találkozni. Igaz, most már egy ideje ukrán állampolgárok nem léphetik át az orosz határt a szárazföldön, de még repülve sem, emlékeim szerint kizárólag Seremetyevón szállhatnak le egy gépről, viszont ott is vissza szoktak fordítani majdnem mindenkit. Így is sokáig tart, amíg kiválogatják az érkezőkből (a saját állampolgáraik közül is), hogy ki veszélyes meg ki nem az.

Ezúttal tehát Lettországból Belaruszba léptünk be és Grigorovscsinánál tettük ezt. Az illetékes állatorvos, aki a határállomáson dolgozott, amint meglátta a nyulakat, azonnal azt mondta rájuk, hogy na, őket nem engedi be, mert rájuk más szabályok vonatkoznak, mint a kutyákra és a macskákra. Mivel egy napot várakoztunk már, döbbenten kérdeztük az asszonnyal, hogy mégis, miért, mire elkezdett magyarázni egy olyan papírról, aminek a létezéséről még csak nem is hallottunk. Később megmutatta, hogy a belarusz szabályok szerint valóban kellene egy papír az orosz állam illetékes hatóságától, hogy beengedik-e a nyulakat, ezt online lehet kérni, viszont ukrán hackertámadások miatt az a rendszer most számára egyébként sem látható. Elkezdett múlni az idő, de nagyon. Ugyan északabbra voltunk, tehát sokkal tovább van világos, mint Magyarországon, az este egyszer oda is megérkezett.

Az elsődleges javaslat az volt, hogy most mi ketten, plusz a két nyúl hordozóban, a több bőrönddel együttesen visszaszenvedjük magunkat a ránézésre jó egy kilométerre lévő lett határőrposztig. Ekkor, mivel egy határon álltunk két, egymással nem túl baráti viszonyt ápoló ország között, tehát a térerő direkt nem volt jó, nagy nehezen sikerült megkérni egy oroszországi ismerőst, hogy járjon utána ennek a szabálynak. Mi pedig elmagyaráztuk, hogy eddig még egyetlen alkalommal sem kértek ilyen papírt, amikor beléptünk Oroszország területére. A rendszerben és a papírokon látszik, hogy többször is megtettük már az utat oda-vissza. Ő meg mutatta, hogy neki oda van írva és a saját főnökei joggal kérhetik számon, ha nem a szabályok szerint jár el.

Mivel megmutatta a vonatkozó jogszabályt, teljesen egyértelmű volt, hogy igaza volt. Igen ám, csak kiderült, hogy Oroszországban az általunk hozott magyar hatósági papír untig elég erre a célra. Ekkor szóltunk a határátkelő parancsnokának is, hogy szerintünk ez rendben lesz, engedje meg, hogy utánajárjunk ennek a szabálynak mi is, hadd maradhassunk a határátkelőn. Nagyon rendes volt, azt mondta, hogy rendben, ad nekünk egy meghatározott időt erre, de ez nem szálloda, a végtelenségig nem maradhatunk.

Közben a létező összes határőr minket segített. A folyamat során órák teltek el, ők több száz embert engedtek be, velünk végig nagyon kedvesek voltak. Hogy csak egy példát mondjak, amikor sokadjára sem tudtunk venni innivalót az automatából, akkor odalépett egy határőnő és megvette helyettünk. Az összes határőr minden létező módon segített, olyan türelemmel meg olyan kedvességgel, amit gyerekkorom óta nem tapasztaltam hatóság részéről. Úgy, hogy közben ők egyébként dolgoztak és láthatóan leterheltek voltak.

Az egyik fiatal határőrnő jól hallhatóan próbálta kérlelni az állatorvost, hogy engedjen be minket, ő meg neki is megmutatta a szabályt, amire hivatkozik. Őt fogják elővenni, ha kiderül. A parancsnok, a vámosok, a tisztek, de még az állatorvos is, végtelenül emberséges volt. Amikor arról magyaráznak Nyugaton, hogy milyen fontos az emberség, meg az „ügyfélközpontúság”, akkor pont ezt képzelném el. Milyen kár, hogy még sosem tapasztaltam ezt meg arrafelé.

Már éppen indultunk volna visszafelé, éjfél előtt nem sokkal, a sötétben, a sok bőrönddel, a nyulakkal meg gyalog, amikor hirtelen feltűnt az állatorvos és látszott rajta, hogy örül, hogy még megtalált minket. Kér még fél órát, az egyik felettesével még beszél és talán beengednek. Mondtuk, hogy pont elfogyott az idő, amit a parancsnok engedélyezett a maradásra, el kellene indulnunk, erre ő azt mondta, hogy ha bárki felszólítana a távozásra, küldjük hozzá. És aztán beszélt a felettesével, ráadásul az éjszaka közepén, aki azt mondta, hogy a magyar papírt elfogadják az oroszok, vagyis a belaruszok beengedhetnek.

És ekkor már csak egy újabb sofőrt kellett szerezni az éjszaka közepén, aki jó drágán vállalta, hogy elvisz minket legalább Belaruszban valameddig, ahol pedig megint találtunk valakit, aki elvitt Moszkváig. Hiszen az, aki elvitt minket a határra, nem várhatott ott még egy teljes nap után további hosszú órákat a semmire.

Amikor elmagyarázzák nekem az amerikai filmesek, hogy micsoda egy diktatúra ez a vadkelet és hogy az egyenruhások lényegében kedvtelésből bántják meg szívatják az embereket errefelé, mostantól mindig ez a kép fog az eszembe jutni. Korábban is megmosolyogtam ezt, de Belaruszról meg úgy egyébként arról, hogy hol bánnak az emberrel normálisan, ha ő is normálisan viselkedik meg együttműködő, tovább alakult a véleményem.

Ha nem követelődzöl, nem toppantasz, nem azt magyarázod, hogy neked jogod van és nem esel kétségbe, hanem következetesen érvelsz, ha kell, órákig és saját magad is utánajársz az igazadnak, eközben pedig végig együttműködést mutatsz, akkor nagyon jól fognak veled bánni. Mivel nem egy ember volt ilyen, hanem az egész ott dolgozó csapat, nehéz erre azt mondani, hogy csupán jó napjuk volt. A problémám az, hogy amikor akár Nagy-Britanniában, akár Ausztriában akartam elintézni egy ügyet, unott pofákat találtam, de leginkább olyanokat, akik maguk sem feltétlenül értik a saját szabályaikat, nemhogy még rá tudjanak mutatni azokra. „Mi ezt így szoktuk” – és kész.

Magyarországot meg értelmeznem sem kell, például a Becsületesnepper által rendszeresen szállított történetek a magyarországi forgalomba helyezésekről és a vizsgáztatók kompetenciájának hiányáról legendásak. Amikor viszont egy szakember rámutat a vonatkozó szabályra a nála lévő jogszabálykötegben és elmagyarázza, hogy mi a probléma, azzal lehet valamit kezdeni. Azért, mert ő érti meg tudja azt, amit csinál, még akkor is, ha később kiderül, hogy az oroszországi szabályokkal belarusz határőrként nincs tisztában. Ugyanis ilyenkor lehet érvelni, lehet együtt gondolkodni. Ennek előfeltétele éppen az, amit a belarusz határőrök csináltak: ők minden tőlük telhetőt elkövettek azért, hogy valahogyan megtaláljuk a megoldást.

Pontosan ez lenne az állami alkalmazottak, valamint a magántulajdonú szolgáltatószektor feladata. Jó dolog megtapasztalni, hogy még vannak a világon olyan helyek, ahol erre alkalmas emberek dolgoznak.