Thuróczy Richard

Vélemény és vita

A statisztikailag csóró Magyarország

Az életminőséget aligha lehet csupán számokba foglalni

álláspont

Az emberek két dolgot nagyon szeretnek taglalni Magyarországon: a pénzt meg azt, ki tehet arról, hogy nekik rossz. Ha pedig ehhez látszólag külső és előítéletektől mentes információforrást kapnak, akkor virálisan igen gyorsan el is terjed egy cikk címe. A nagyja úgysem kattint rá, hogy elolvassa, ha pedig mégis, az érdekli csak, hogy alátámasztja-e azt, amiben ő maga hisz.

Hasonlóan készülnek a cikkek is: ki kell szolgálni a tulajdonosi vagy háttérben meghúzódó politikai célokat, lehetőleg úgy, hogy kattintsanak rá.

Pedig éppen az életminőséget aligha lehet csupán számokba foglalni.

Mostanság azonban, mintha az EU sietne ezt elfelejteni, ismét versenyt űz abból, hogy melyik ország lakói milyen számadatok között tengődnek, s hova sorolja őket egy-egy jól megkomponált statisztika. Én a médiából jövök és tudom, hogy egy rádió úgy is lehet a leghallgatottabb, ha a mondat után szereplő kis csillag levezet a lap aljára, ahol látható, hogy milyen társadalmi csoportra igaz ez. Aztán, ha az ember az országban járva azt tapasztalja, hogy egy másik rádió szól a legtöbb helyről, akkor vagy mosolyog egy jót, vagy átverés áldozata lesz. Na, valahogy így van ez a statisztikákkal általában is.

Ha alaposan megnézzük, hogy micsoda a statisztikákban az AIC (egy főre jutó tényleges fogyasztás), kiderül, hogy számos tényező torzíthatja azt, mint minden statisztikát. A magyarok például - mélyen gyökerező hagyományként - inkább saját lakóhelyet vesznek, semmint, hogy drága albérletekre költsenek. Így a lakhatásra fordított összeg „láthatatlan” befektetésként javítja az életminőségüket, de az AIC-mutatóban lényegében nem jelenik meg, hiszen nem minősül fogyasztásnak. A magyar emberek többsége tényleg nem költ a lakhatásra, de ez még önmagában nem jelenti azt, hogy nem tud.

Az oktatásra is igaz ez. Nyugaton ellenben, például Luxemburgban, drága magániskolák, magánóvodák és egyéb fizetős szolgáltatások révén magasan jelenik meg a fogyasztásban ez a tétel. Aztán vajon ez jobb életminőséget is jelent, vagy pusztán magasabb költségeket? Mi az iskola funkciója? Az, hogy a gyerek körül minden új legyen és egy egyénieskedő, szabad akaratú egyént kreáljanak belőle, aki azt csinál az életével, amit akar, vagy olyan helyre kell járatni a gyereket, ahol beszokik a többi közé és megtanulja, hogy kik között él, akikhez aztán alkalmazkodnia kell? Ugye, így már mindjárt nem is olyan fontos kérdés az, hogy az oktatásra ki mennyit költ. A luxemburgiak közül valahogy kevés lesz az ács, az aszfaltozó vagy a CNC-esztergályos, de egy olyan országban, ahol többmillióan élnek, kellenének ilyenek is, nem csak szabadbölcsészek, coachok meg marketingesek.

Még bonyolultabb a helyzet más állami szolgáltatásokkal, hiszen Magyarországon az egészségügy, és sok más alapvető szolgáltatás alacsony költséggel, gyakran ingyenesen érhető el. Az, hogy általában milyen rossz színvonvalon, a statisztikára nincs hatással, mivel a lényeg az, hogy a magyarok nem költenek erre annyit, mint nyugatabbra. Az AIC ezt alacsony fogyasztásként értékeli, holott csak ingyeneset választanak sokan, és messze nem csak azok, akik nem engedhetnék meg maguknak azt, hogy költsenek rá. Nagyon fontos, hogy a statisztika képtelen elkülöníteni, hogy a fogyasztás alacsonyabb szintje vajon az olcsó hozzáférés vagy a hiányosságok eredménye-e.

Az élet minősége pedig ennél sokkal összetettebb jelenség.

Való igaz, hogy az anyagi fogyasztás a jólét egyik dimenziója, ám nem az egyetlen. A boldogság, a közösségi kapcsolatok, a biztonságérzet vagy akár az élet értelmességének érzése semmilyen statisztikában nem tükröződik teljes mértékben. Ha valaki kétmillió forintot keres egy hónapban IT-sként, de utálja a világot, gyűlöli az embereket, nincs rendes párkapcsolata, nem tud ismerkedni, telefonon is fél beszélni az emberekkel, pszichológushoz jár és minden szabadidejét arra fordítja, hogy a neten gyalázza a kormányt, ő nem tud boldog lenni, mert bezárkózott saját világába. Ha valaki ezt a kétmillió forintot kormánypropagandával keresi meg és retteg attól, hogy amikor utcára megy, leköpik vagy megverik, esetleg rémálmai lesznek, szintén nem lehet azt mondani, hogy boldog. Ha viszont valaki keres 400 ezer forintot fizikai munkával, vidéken él egy saját tulajdonú házban és nem kerget olyan álmokat, hogy neki Budapesten legyen saját tulajdonú ingatlana, hétvégente el tudjon repülni ide vagy oda, miközben minden évben a legújabb okoseszközöket vásárolgatja össze, akkor az az ember tud boldogulni.

Az én tapasztalatom, hogy minél szélesebb tömeg kap óriási lehetőséget (mert a pénz az maga a lehetőség valójában), annál több lesz az elveszett ember egy társadalomban, aki egy idő után nem akar semmiféle termelőmunkában részt venni és egy idő után annyira elméleti életet kezd el élni, hogy az már káros lesz a mentális egészségére is.

Az emberek többsége ráadásul kifejezetten a fizikai munkához rendelkezik képességekkel és borzasztóan éli meg, ha diplomásként egyszerűen nem kap rendes munkát, mivel az élete során senki nem állította meg és mondta azt, hogy neki inkább fizikai munkát kellene végeznie gondolkodás helyett. De hát ezek csak az én empirikus, tehát nem statisztikai adatokkal és „objektíven” mérhető eredményeim, ezért, gondolom, nem számítanak.

Fontos leszögeznem, hogy mielőtt valaki támadást meg hasonlót látna ebben az EU részéről a magyar kormány ellen, fontos tudnia, hogy az Európai Unió is nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a statisztikai adatok függetlenek legyenek, tanulva a görög gazdasági botrányból. Ott már egyszer megjárták ezzel. De egy szám önmagában még nem hamis, csupán félrevezető lehet, ha politikai szándék áll a kiemelése mögött. Erről írtam fentebb a rádióhallgatottság alapján. Attól még, hogy kormány a GDP-növekedést hangsúlyozza, míg mások politikai okokból az AIC-hez hasonló fogyasztási mutatókat helyezik előtérbe, a számok szintjén mindkettejüknek igaza van. De csak számokról vitatkoznak, amelyenek kontextus nélkül semmi értelmük sincs.

Szeretnék egy olyan magyar társadalmat látni, ahol az emberek többsége, világnézettől függetlenül, akkor nyitja ki a száját, ha feltételezi az ellenfeléről is, hogy jó szándék vezérli, még akkor is, ha alapvető dolgokban nem ért egyet vele. Amíg ez nincs így, addig a számháború is csak polgárháború, csupán kedélyesebb formában.

Ne feledjük: a magas fogyasztás nem feltétlenül jelent boldogságot. Hiába nagyobb a fogyasztás egy nyugat-európai országban, ha az emberek hosszabb ideig dolgoznak, kénytelenek vidékről a városba költözni, magas albérleti díjat fizetni, vagy adósságba verni magukat egy autóért, egy diplomáért, egy jobb lakóhelyért és egy jobb munkáért. A szabadság, az élet öröme elvész a folyamatos pénzhajszában és hiába engedheti meg magának valaki, hogy jobb eszközöket vegyen, jobb tárgyai legyenek, ha ezt utána folyamatosan kényszerű hajtással kell fenntartania, hajtva a gazdaságot és pörgetve azt, amit a városi középosztály olyannyira szeret: a fogyasztást.

Lehet, hogy valaki szeretne egy statisztikai értelemben vett dán vagy holland életet élni. Hát tegye. Én nem szeretnék.

Érdemes szemügyre venni más mérőszámokat is, például az emberi fejlettségi mutatót (HDI), amely az oktatást, az egészségügyet és a várható élettartamot is figyelembe veszi. Érdekes módon Magyarország ebben a rangsorban sokkal kedvezőbb helyen áll, mint az AIC alapján. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy az olcsó orosz energia különösen érzékletes elem, hiszen a magyar háztartások tényleges életminőségét javítja, még ha torzítja is az AIC-t, alacsonyan tartva a statisztikai mutatóban szereplő költéseket.

Az Eurostat rendszeresen végez boldogság-felmérést is, és nem véletlen, hogy a magyarok elégedettsége nem a legrosszabb Európában: Magyarország 7 pont körül áll, azaz közepes elégedettséget mutat. A legalacsonyabb elégedettséget Bulgáriában mérték (5,9 pont), pedig állítólag boldogabbnak kéne lenniük, hiszen mi más lehetne fontosabb, mint az, hogy mennyi mindent tudnak megvenni! Finnország pedig hiába áll az első helyen a boldogság terén, ha közben annyi gyógyszer fogy és annyi az öngyilkos, amennyi, erről már korábban értekeztem itt.

A számok kontextus nélkül csak arra használhatók, amire afféle „bizonyítékként” bárki használni akarja. Mivel programozónak tanultam egykor, el tudom mondani, hogy az adat önmagában nem értelmes dolog, ahhoz előbb információt kell belőle csinálni. És hogy miként csinál valaki ebből információt, az, sajnos, attól függ ma már, hogy milyen érdeke van e téren, illetve miben hisz maga is. Ha ugyanis valakinek kalapács van a kezében, mindent szögnek néz. Az, hogy az egyik fél azt kiabálja, hogy a GDP milyen szép, a másik meg azt, hogy „de hát szegényebbek lettünk Bulgáriánál is”, másra nem jó, mint arra, hogy egymást próbálják túlkiabálni. Megfejtés és érdemi beszélgetés ebből nem lesz.

Érdekesség, de a most virálissá lett statisztikának ezen keretezése kapcsán a forrás ukrán. Egy valós EU-s adatsor alapján született a sokat idézett ukrán cikk, amelynek címe Magyarország „legszegényebbé” válásáról szólt, s amely eredetileg a Kyiv Insidertől származik. Érdekes módon valamiért úgy alakult, hogy egy ukrán oldalnak nem az volt a legfontosabb az EU friss adatai kapcsán, hogy milyen változások történtek az unióban, ahová eméletileg ők is csatlakozni szeretnének, nem is az, hogy ez őket miként érinti, hanem az, hogy Magyarország került az adatsorban az utolsó helyre. Még csak annyit kellett volna odaírni a címbe, hogy Orbán Viktor egyébként nagy barátja Vlagyimir Putyinnak és akkor lett volna tökéletes a számukra. A headline pedig lehetett volna például: „Putyin miatt élnek a magyarok az EU legszegényebbjeiként”. Ám ennek hiányában is elterjedt világszerte a hír, hogy a magyarok a kormányuk hibájából a „templom egerei” lettek az EU-ban. Bezzeg, ha úgy viselkednének, ahogy elvárják tőlük, akkor mindjárt ott tartanának, ahol a lengyelek. Gondolom.

Na, pont ez történik a magyar nyilvánosságban is, egyik és másik oldalon. Nem az a lényeg, hogy mi történt és mi tudtunk meg, hanem az, hogy összefüggéstelenül lehessen óbégatni.

Manapság, sajnos, nem az a lényeg, hogy mi történt, nem is az, hogy mit mondanak a számok, hanem az, hogy ki hogyan tudja azokkal igazolni a saját céljait, a saját hitét, a saját hülyeségét és azzal fűteni tovább a sajátjai fejében a bolondériáját. Ezt csinálja mindenki. Gondolkodni meg kontextus keresni luxus, nem is fizeti meg azt senki.

A számok hasznos útmutatók lehetnek, de ha életminőségről van szó, jobban tesszük, ha a valóságot mélyebb, árnyaltabb és igazságosabb szemlélettel vizsgáljuk. Hiszen az igazi életminőséget nem csupán fogyasztásunk mennyisége, hanem annak milyensége és életünk boldogsága határozza meg. Az pedig egész Magyarország tragédiája, hogy a rendszerváltás után ennyi idővel is az a legfontosabb sok millió magyar számára, hogy mikor vehet végre annyi dolgot, amennyit egy osztrák vagy egy luxemburgi. Ezzel az erővel költözhetnének egy olyan öböl menti arab országba is, amelyet jól irányítanak az uralkodói. Majd idővel megkapják az állampolgárságot is, aztán lesz ingyen telek meg külföldön is finanszírozott kezelése ritka betegségeknek. Az áfa is jelentéktelen. Igaz, az állam által elvárt viselkedés és törvények betartása terén már meglepetések várnának rájuk.

Így csak azt tudom mondani, hogy amennyiben a széles tömegeknek a pénz, meg a sérthetetlen szabad akarata a legfontosabb, akkor, úgy látszik, hogy valóban nem végezte jól a feladatát az oktatási rendszer az elmúlt évtizedekben.