Ahogy körbenézünk a Föld nevű bolygón, városok és országok lángolnak szinte ameddig a szemünk ellát. Nincs olyan kontinens – talán a fagyos Antarktisz kivételével –, ahol ne zajlana fegyveres konfliktus.
A hidegháború utáni korszak első évtizede egyértelműen a szinte korlátlan amerikai hegemónia jegyében telt. A kihívó nélküli uralmon az első repedések a kétezres évek közepén jelentek meg, amikor sem a washingtoni szerződés 5. cikkelyének első alkalmazásával megindított afganisztáni, sem a nemzetközi jogilag megindokolhatatlan iraki műveletek nem hozták el sokak által várt, és a fősodratú média által beharangozott eredményt. Az már csak a hab volt a tortán, amikor a 2008-es bukaresti NATO-csúcson bejelentett további keleti bővítésre adott válaszul Oroszország – egy szakartvelói (grúz) – provokáció után, azaz a Cskinvaliban állmásozó orosz békefenntartók elleni tüzérségi csapásra válaszul rövid háborúban térdre kényszerítette Szaakasvili elnököt.
A 2014-es ukrajnai puccs nyomán Oroszországhoz csatlakozott a Krím-félsziget, és a Donbaszban fellángolt a polgárháború, amely összecsapás végül 2022-ben ipari alapú, vagy másképp magas intenzitású konfliktusba torkollott a Nyugat által támogatott Ukrajna és Oroszország között. Azóta láthattunk már egy rövid összecsapást (első alkalommal két atomhatalom között!) India és Pakisztán részvételével, és egy hete tart az izraeli támadás Irán ellen. Eközben a húszik továbbra is fenyegetik a Vörös-tenger hajózását, és számtalan további – nagyrészt a zavarkeltésben és nem a tartós rendezésben érdekelt nyugati államok által generált – érdekütközés lappang kitöréssel fenyegetve világszerte. Ahogy az Egyesült Államok globális erejének képe halványodik, illetve a korábbi gyarmattartó hatalmak belesüllyednek a kontrolállatlan migráció, és az elit rablógazdálkodással elegyített hozzánemértésének mocsarába, úgy kerülnek előtérbe a feltörekvő hatalmak.
Oroszországot belátható ideig lefoglalják az Ukrajnában és a korábbi szovjet tagköztársaságok – még korábbi cári hódítások – területén elmúlt néhány évben lezajlott, ráadásul Moszkva jelentős érdekeit fenyegető változások. Ettől függetlenül azért kiveszi a részét Afrika második, és ezúttal véglegesnek tűnő, gyarmati iga alóli kiszabadításából, ráadásul a közelkülföldnek nevezett régión túl, pl. Szíriában is jelen van és várhatóan lesz is. Azonban a kommunizmus világforradalmának ideológiai fényes szelei már nem fújnak, és a nyugattal való szembe helyezkedés most már nem jelent automatikus feléje fordulást. Különösen úgy, hogy egy óriási rivális tűnt fel a színen: Kína.
A teljesen egyedi kínai megközelítés és a mögötte álló logika az európai és angolszász erőközpontú hozzáálláshoz szokott, valamint a felvilágosodás ateizmusa és racionalitása mögé elrejtőző nyugati birodalmi felfogás számára nagyon nehezen érthető. Graham Allison kitűnő hasonlata a (perzsa, de mégis indoeurópai) sakk, és az ázsiai go összehasonlítása: a centrum uralása, és a katonai vereség kikényszerítése, illetve a fokozatos (és rejtett) területfoglalásban testet öltő hozzáállás közötti különbség kitűnően szemlélteti a két megközelítés alapjaitól eltérő jellegét. A nyugati dominancia, és gyarmatbirodalmak „oszd meg és uralkodj felfogása”, illetve az orosz-ukrán háború mindkét oldalával üzletelő kínai felfogás közötti különbség nem is lehetne szembeötlőbb.
A katonai erőszak, és a kulturális hódítás helyett a gyümölcsöző kétoldalú kereskedelemből származó előnyök előtérbe helyezésével, illetve legfeljebb az ezektől való megfosztás rémével operáló kínai megközelítés már nem csak a Globális Dél országai számára tűnik egyre vonzóbbnak. Ahogy a relatív hanyatlás szakaszába lépett Egyesült Államok és szövetségesei (vagy proxyjai – nézőpont kérdése) egyre erőszakosabban próbálják érdekeiket érvényesíteni, úgy lesz a Kína által támogatott, versengés helyett együttműködést hangsúlyozó koncepció sok ország számára egyre vonzóbb.
A fentiek teljesüléséhez, azaz a konfliktusok korában aratott kínai győzelemhez azért persze sok egyéb feltételnek is érvényesülnie kell. Az egyik, hogy Kína különösebb katonai erő alkalmazása nélkül nyitva tudja tartani a kereskedelmi útvonalakat. Az erre való törekvés egyik legláthatóbb példája az amerikai tengeri fölényt megkerülő, a kínai Hszian és az iráni Aprin között 2025 május 25-én átadott közvetlen vasúti összeköttetés. Ebben megint feltűnik a go területfoglalási koncepciójának összecsapása a sakk felfogásával, a legfontosabb mezőknek, a centrum erővel történő uralására irányuló módszerével. Az amerikai és a brit, azaz angolszász stratégia a tengeri kereskedelem évezredes logikáját: a tengeri kereskedelem fojtópontjainak uralását célozza. Efelett aratott győzelmet – kikerülve ezen pontokat – a szárazföldi összeköttetések logikája. A másik - és talán legalább ennyire fontos szempont – hogy Kína minél kevesebb erőszak alkalmazásával érje el győztes pozícióját. Ellenkező esetben joggal fogja az a vád érni, hogy nem különbözik az angolszász hatalmaktól. Harmadik és szintén nem elhanyagolható szempont, hogy ezen útvonalakat tudni kell megvédeni is. És talán ezzel kapcsolatban vannak a legnagyobb kételyek. Kína sok mindenről híres volt hosszú történelme során, de a legyőzhetetlen seregek – a számtalan, ezzel foglalkozó klasszikus ellenére – nem tartoztak ezek közé.
Márpedig egy átalakuló világrendben a korábbi hegemóntól kezdve a középhatalmakon át egészen a gerilla/terrorista mozgalmakig sokan próbálnak majd a zavarosban halászni. Így hát továbbra is nyitott a kérdés, hogy ki nyeri a konfliktusok korát, de a fentieket számba véve egyre kevésbé tűnik kétségesnek a győztes személye.