Találgatják a népek mindenfelé, beveti-e az Egyesült Államok Izrael érdekében a nagyon-nagyon-nagy bombáját Irán ellenében? A kérdés persze nem épp költői – főleg azoknak az embereknek a szempontjából, akik a szóban forgó, a földfelszín alatt nyolcvan méter mélyen megbúvó létesítményben dolgoznak és felügyelik a rulettkerék módjára pörgő urándúsító centrifugákat.
A citált pusztítóeszköz teljesítménye – papíron legalábbis – tényleg parádés. Állítólag leszalad akár hatvan méterre, így ha nem is odabent „csak” közel hozzá robban, még mindig ráomlaszthatja a népekre és gépekre az egész miskulanciát. Az okosak azt mondják, ha kettőt tolnak oda, akkor értelemszerűen nagyobb a rombolás mértéke – háromnál meg talán akkor is odalesz a teljes bázis, ha egyik sem jut le nyolcvan méterre.
Elvileg.
Az persze megint más szempont, hogy mekkora is valójában a szóban forgó bunker? Mennyi ismert és nem tudott kijárata van, illetve tényleg ott van-e (még) az, ami miatt az egész vircsaft kitört? Az sem utolsó fölvetés, hogy az izraeli titkosszolgálatok tényleg mindent tudnak-e – vagy esetleg olyan (nem is éppen képletes) lyukra futnak rá, ami 2023. október 7-ét idézi majd a szemlélőben.
Visszakanyarodva a személyzeti kérdésekhez: történjen akármint is, az érintettek szó szerint napi szinten szemeznek a halállal. Ha rájuk omlik, azért, ha elvész a kijárat, azért. Józanul végiggondolva talán ez a legtragikusabb változat, ugyanis kiásni nem fogja őket senki – vagy ha mégis nekifognak a fentiek, akkor azt már borítékolhatóan nem érik meg élve.
Már ha tényleg sikerül elpusztítani vagy roppant mód szétrongálni a létesítményt.
A létező legrosszabb verzió amúgy egy még nagyobb, sugárzó bumm – de erről jobb nem is beszélni, pláne belegondolni.