Rossznak lenni rossz

Örvendetes hír, hogy a parajdi sóbánya katasztrófája miatt padlót fogott erdélyi családoknak szervezett össznépi adományozás eredményeként csaknem 600 millió forint gyűlt össze. A szinte spontán mód, napok alatt felhalmozódott tekintélyes summa a bizonyság rá, hogy a mérgezett légkörű társadalmunkból sem pusztult még ki valamiféle erkölcsi immunrendszer. Acsarkodás ide, vagy oda, az emberek átérzik, hogy a különleges sóbánya a határokon túlmutató valódi nemzeti érték.

A honpolgárok politikai hovatartozástól függetlenül szívesen nyitották ki a pénztárcájukat. Feltehetően sokan adakoztam még azok közül is, akiket annak idején az MSZP-nek sikerült a 23 millió románnak az országba zúdulásával riogatni és akik akkor megtagadták a határon túl élő magyar nemzettársakat. Az adakozás, mások megsegítése ugyanis beágyazódott az általános emberi értékrendbe, lélekformáló, közösségépítő hatása van. Már az idők kezdetén Pál apostol is kijelentette az Apostolok cselekedeteiben: „jobb adni, mint kapni”. (Biztos, hogy a szent teológus nem a pofonra gondolt.) A Talmudban pedig a jótékonykodásról az áll: „többet használ az adakozónak, mint a rászorulónak”.

Ez utóbbi megállapítás annál inkább is megállja a helyét, mert a lélekbúvárok szerint az adakozás az emberben boldogsághormont szabadít fel, emiatt is önthet el kellemes érzés, amikor akár egy utcai kéregetőt kisegítünk néhány forinttal.

A „jónak lenni jó”- nak ugyanakkor az ellenkezője is igaz: rossznak lenni rossz.

Az Orbán Viktor iránti gyűlölettől felhevült tüntetők az öncélú vonulgatás, a „mocskos Fidesz!” skandálása után nyugovóra térve talán jobban éreznék magukat a bőrükben, ha elégedetlenségüket mások hasznára váló tevékenységgel fejeznék ki. Például a nagy többség rokonszenvét is elnyernék, mondjuk, egy új hajléktalanszálló önkéntes építésének demonstrálásával, vagy akár szegény kisnyugdíjasoknak szervezett ebédosztással. Ilyen gesztussal a „jó példa ragadós” alapján a jobboldali tábort is hasonló aktivitásra serkenthetnék.

Persze a kisemberek 500 forintjaiból összeállt parajdi segélyakció láttán az elmúlt évtizedekben megtollasodott új polgári réteg – ha egyáltalan van ilyen társadalmi csoport – jeles képviselői is többet tehetnének a köz javára. (Az irigyelt 100 leggazdagabb magyar többsége egyébként baloldali indíttatású, nagyobb részük a rendszerváltás zűrzavarában mint egykori komcsi, jókor volt rossz lelkiismerettel jó helyen.) Alighanem egy milliárdost sem vágna a földhöz, ha a kultúra felvirágzására, vagy egyéb nemes cél érdekében az eddigieknél lelkesebben nyúlna a zsebébe. Csakhogy a magánadományozás kultúrája még gyerekcipőben jár. Kicsi rá az esély, hogy manapság valamelyik dúsgazdag vállalkozó fogékony lenne a 19.században élt Andrew Carnegie amerikai iparmágnás és filantróp gondolatára, amely szerint „ az ember, aki gazdagon hal meg, szégyenben hal meg”.

A tehetős potenciális mecénásoknak, szponzoroknak lenne honnan meríteniük követendő mintát. A 19. századi feltörekvő polgári és a nemesi elődök jó példák sorával szolgálhatnának. Széchenyi István például éves jövedelmét ajánlotta fel az MTA megalapítására, gróf Károlyi Sándor pedig 1898-ban életre hívta a Hangya szövetkezeti hálózatot, amely önkéntes alapon a Rákosi-korszakig támaszt nyújtott a hazai gazdatársadalom megélhetéséhez.

Az élelmiszerkereskedelemben az extraprofitot kíméletlenül hajszoló külföldi multicégek visszaszorítására most is időszerű lenne néhány magyar szívű támogató összefogása a Hangya, vagy hasonló, hazai kézben lévő szövetkezet felélesztésére. Kevésbé lenne szükség szükség árstopokra a multik megregulázására.

A parajdiaknak összegyűlt százmilliók lényegében a szolidaritás, a szeretet szépséges megnyílvánulásai. Ennek az emelkedett érzésnek az ellentéte, gyűlölet, amely ott lappang közöttünk. És ahogy a vízzel elöntött sóbánya ökológiai katasztrófával fenyeget, úgy a gyűlölet, akár egy veszedelmes érzelmi vírus, az egész társadalmat mérgezi. Akibe befészkeli magát, azt az embert meg is betegítheti. A kórházi ágyból, testéből kilógó csövek között pedig tovább szidalmazhatja az egészségügyet, a MÁV-ot, az oktatási rendszert és „minden rossznak okozóját”, Orbán Viktort. A nemrég elhunyt neves lengyel pszichológus, Jósef Kozielecki reménykeltő tapasztalata szerint viszont: „Édes a gyűlölet. Mivel belőle fakad a szerelem.”