Mi baj lehet?

Amikor a nyugati hatalmak valamiért újra elkezdenek nagy érdeklődést mutatni egy közel-keleti ország rendszerváltása iránt, az mindig rendkívül szórakoztató annak, aki ismeri az erkölcsi-morális fölény csimborasszójának, az egykori gyarmatosítóknak a működési elvét. 1953-ban, Iránban, az amerikai CIA és a brit MI6 buktatta meg Mohammad Moszaddeg kormányát, amely az iráni olaj nemzeti kézbe vételével próbált fellépni a brit monopóliumok ellen. A Nyugat nem tűrte el a szuverenizmust ott, ahol olaj van, ezt tanultuk meg akkor.

És amit ők tanítottak, azt Irán, leánykori nevén Perzsia, nem felejtette el.

Az újra nyugati támogatást élvező sah, aki aztán évtizedekig uralkodott, valójában a Nyugat tenyerén tette ezt. Ma ezt úgy mondanák, hogy a lakosság 80 százaléka nagyon szerelmes volt belé és aki nem értette eléggé, hogy milyen szerencsés helyzetű, az vagy fizetett ügynök volt, vagy hasznos hülye, esetleg nem volt még eléggé érzékenyítve, több oktatásra lett volna szüksége. (Aki nem érti az olvasott iróniát, az az előző mondattal bajban lesz.) Akkoriban iszlamista szélsőséges meg kommunista elhajló lehetett a nyugati sajtóban az, aki elégedetlen volt a rendszerrel arrafelé. Ám a sahot minden nyugatos modernizációja – a fehér forradalom is – végső soron elidegenítette saját népétől.

A reformok közül a földosztás, a nőjogok kiterjesztése, az iparosítás nagyon nem tetszett az emberek többségének, beleértve a nők egy igen jelentős részét is, hiszen hívő emberekről van szó. A lakosság nagyobb része nem akart úgy élni, mint Nyugaton, ez csupán egy szűk kör, a városi értelmiség heppje mindenütt a világban.

Iránban fokozódott a feszültség, míg végül egy száműzött ajatollah, bizonyos Ruholláh Hamenei köré gyűlt az ellenállás. Hogy miért köré? Mert egy igen meglepő jelenségként a nyugati médiumok – különösen a brit BBC és Reuters – felerősítette hangját.

Amíg az iraki Nedzsefben bujkált, csak a titkos kazetták vitték vissza beszédeit Iránba. Azok pedig úgy terjedtek, ahogy akkoriban a slágerek: az emberek másolták őket, mert hallani akarták. De amikor Hameneit Franciaországba száműzték, és a Párizs melletti Neauphle-le-Château lett az új főhadiszállása, akkor a nyugati világ összes riportere a kertkapuját taposta. Ők maguk emelték fel őt és tulajdonképpen a rendszerét is.

Ugyanis ő, mint egy keleti misztikus a fehér turbánjában, egyszerre vált hőssé, forradalmárrá, aki a sah által elnyomott nép szószólójaként lépett fel. Csodálatos sztori volt, az emberek ezért megvették az újságot, megnézték a hírműsort. Hozta a számokat. Nyugaton úgy tálalták, mint a nép hangját, aki nem hatalomra vágyik, hanem csak „felszabadítani” akarja országát. Miközben éppen a Nyugat tette teljhatalmúvá a sahot, most ugyanennek a szabad világnak a szabad sajtója emelte ki Hameneit. A nyugati városi értelmiség, amely mindig is hajlamos volt az egzotikum iránti romantikus vonzódásra, egyszerre meglátta benne a Gandhi-féle bölcset, aki a sivatagban gyűjti össze népét.

Hamenei pedig igen-igen okos ember volt és nagyon is értette, hogyan kell a nyugatiakkal kommunikálni. Franciaországban nyugati riportereknek nyilatkozva modern, demokratikus rendszert ígért – közben pedig titokban teokráciát tervezett. A titokban persze túlzás, a Velayat-e Faqih ötletéről nyilvánosan értekezett, csak ez nem volt fontos, mert rontotta volna a narratívát a nyugati médiamunkások előtt, ezért inkább kihagyták beszámolóikból. A nyugati városi értelmiség pedig úgy nyelte be a lényegétől megfosztott narratívát, mint az éhes teve az oázis vizét. A BBC perzsa nyelvű adásaiban rendre idézték szavait, a Guardian hasábjain lágy hangon festették le alakját, és még a New York Times is azt írta róla: „Ő nem akar uralkodni, csak vezetni”. Csak vezetni. Mint akkoriban Niki Lauda, ugye.

A New York Times 1979. februárjában megjelent riportjában Richard Falkra, egy princetoni professzorra hivatkozva azt állította, hogy Hamenei környezete mérsékeltebb, progresszívabb emberekből áll – ez is abba a narratívába illeszkedett, hogy Hamenei nem a hagyományos értelemben vett politikai hatalomra vágyik.

Addig-addig ment ezt a parádé, hogy Jimmy Carter emberei már úgy látták, a sah problémássá vált: túl önálló, túl kemény, túl ambiciózus. A perzsa uralkodó öntudatra ébredt, azt hitte, hogy ő egy önálló ország önálló vezetője, aki majd intézi a dolgokat, ahogy jónak látja, hiszen a Nyugat vele van. És a sah nem volt már elég lágykezű a nyugati bábmestereknek. Az iráni síita forradalom tehát nem csak alulról szerveződött, hanem felülről is szabadjára engedték.

Amikor Hamenei visszatért Iránba 1979 februárjában, milliók fogadták. Szó szerint. Néhány hét múlva pedig már az új teokratikus rendszer magvait vetette el, miközben a nyugati világ csak lassan eszmélt fel. Aki néhány hónapja még reménysugár volt, az most már nőket fátyoloztatott, politikai ellenfeleket zárt börtönbe, és nyíltan Amerika-ellenes retorikát hirdetett. És hát Izraelnek sem volt sosem a barátja.

És a média is váltott: a BBC, amely még pár hónapja tolmácsolta szavait, most már vádakat fogalmazott meg. A nyugati riporterek, akik korábban teáztak a Neauphle-le-Château-i kertben, most már nem kaptak vízumot Teheránba.

Tehát egy olyan rendszerrel kellett szembenézni Iránban, amelyet a Nyugat maga segített a világra jönni. Előbb aláásták a sah legitimitását, aztán médiafelületet biztosítottak Hameneinek, és végül, amikor látták, hogy mire megy ki a játék, már csak tehetetlenül toporogtak a pódium szélén.

Ugyanez a magától eltelt, a világot vezetni óhajtó nyugati szellemi szabadfoglalkozású szakkör volt az, amelyik Szaddám Huszeint támogatta Irán ellen: ugyanis az USA aktívan támogatta Irak vezetőjét, hogy harcoljon azzal az Iránnal, ahol szintén hatalomba segítették a vezetést. Még vegyifegyvereket is adtak nekik. Aztán, évtizedekkel később, eszükbe jutott, hogy Huszeinnek vannak vegyifegyverei, csak azt felejtették el hozzátenni, hogy ők adták neki oda. Irán ellen.

Aztán ugyancsak a nyugatiak voltak azok, akik elkergették Huszeint, majd a helyén a földből kinőtt a „se nem iszlám, se nem állam” képződmény, amit később nem győztek eltakarítani, ráadásul, a szomszédos Szíriában is ott volt az a Toyota pickup-rajongó csipet-csapat ISIS néven, mégpedig azért, mert ott meg Aszad ellen támogatták a felkelőket a nyugatiak és a káoszban a lefejezős fiúk gyorsan tudtak pozíciókat fogni. És ki nem találná senki, de Aszadék is Iránnal voltak jóban.

Ó, majdnem elfelejtettem egy kis közjátékot: amikor a Szovjetunió ráment Afganisztánra, hogy ott is építse a kommunizmusba vezető utat, a mudzsahedinek hős szabadságharcosok voltak a nyugati sajtóban, akik a gaz és elnyomó megszállók ellen harcolva védték a hazájukat. Aztán amikor kiderült, hogy ezek a fiúk a vállról indítható, a CIA-tól ajándékba kapott rakétákkal egy cuki középkori hangulatot szeretnének varázsolni Afganisztánba nettó hagyományőrzésből, akkor hirtelen rosszfiúk lettek. És végül, amikor az egyébként szaúdi milliárdos család tagjaként felnőtt bin Laden az afganisztáni al-Kaida nevű szerveződés élére állt és terrorcselekményeket követett el az USA és úgy általában véve a nyugati világ ellen, akkor szintén ment a csodálkozás, hogy mit értettek félre. És utána levadászták őt is. Pedig előtte milyen hősi ellenálló képét festették le róla az amerikai lapok!

És most? Most újra azon dolgoznak, hogy az aktuális iráni rendszert megbuktassák. Gazdasági szankciók, proxy-háborúk, erkölcsi magaslatokról érkező nyilatkozatok – mindez arra utal, hogy a Nyugat újfent küldetéstudattal tekint Iránra. Mi még nem értjük, de valójában nekünk csak az a jó, hogy a sztratoszférába lövik ki az olaj és a gáz árát, ha kedveskednek a BRICS-nek azzal, hogy egy tagállamuk alapját megfarigcsálják néhány vésővel. Nyilván csak jót jelenthet az egyetemes emberiségnek, ha egy olyan rendszert, amely láthatóan stabilan működött egy komoly középhatalomban, megpróbálnak lecserélni kívülről valami másra.

Csak hát egy apróság kimaradt a számításból. Hogy Iránból is lehet két másik nagyhatalom proxyja. De ha ez érdeklődés hiányában elmarad, akkor még mindig működhet egy CIA-akció, melynek keretében megint hatalomba segítenek valakit, akire nincs tömegigény.

És ugyanaz a Nyugat akarja megbuktatni azt az iráni vezetést, amit ők maguk hívtak életre. Mi baj lehet?