Nemrégiben néhány órára vezető hírként próbálta leragasztani a közfigyelmet az, hogy felfüggesztették az öngyilkos kapszulák engedélyeit Svájcban. Nyilván mindenki igyekezett értelmezni ezt a mondatot. Először is, miként lehet öngyilkos egy kapszula, kérdezhették sokan. Ha némileg elmélyedtek a hírben, kiderülhetett, hogy nem a kapszula készült a halálba, hanem az az ember, aki beleült.
Svájcban 1942 óta engedik meg a törvények az eutanáziát. A kegyes halált. A segítséggel végigvitt öngyilkosságot. Mindezt a hatalmasan meglobogtatott liberális demokrácia nevében. A világ nem arról szól az emberjogi elméletgyártók szerint, amiről eddig. Az emberiség történelmében ugyan fellelhetők olyan nézetek és az ezeket valló csoportok, szekták, amelyek a halál kultúrájának szolgálatába szegődtek. A teremtéssel szemben a pusztulást és a pusztítást szolgálták. Az egyes ember érdekeit szembeállították a kisebb-nagyobb közösségek életét irányító törvényekkel. Nincs nekik többes szám első személy, nincs mi, nincs család, szülőváros, nemzet. Ezekkel szemben ott ágaskodik mindig az én. A hiperliberális önmegvalósító, a kíméletlen önzés. Eljutottunk oda, hogy az ember büszkén hirdetheti azt, hogy egyedül és kizárólagosan ő lehet és csakis ő a saját életének ura.
Magánkezdet és magánvég kezelője. Abortusz és eutanázia.
Az úgynevezett életvégi önrendelkezés, azaz a hivatalosan engedélyezett öngyilkosság a legkönnyebben Svájcban kivitelezhető. Ezerszámra érkeznek ide szerte a világból meghalni. Virágzik az öngyilkosság-turizmus. Mindenhonnan, ahol tiltott az eutanázia, nem túlzás azt mondani, hogy özönlenek a halálra várók.
Sokféle formája lehet ennek. Korábban a legdivatosabb az injekciós megoldás volt. Rákötötték a jelöltet egy infúzióra, aminek csövébe beleszúrták a pusztító mérget hordozó fecskendőt. A kuncsaft ott feküdt kiterítve, nagy döntéséhez egyetlen kézmozdulat elegendő volt, az, amivel megindította saját semmivé válását. Ha erre sem volt esetleg képes, elég volt pislognia, és a profi segédszemélyzet mindezt elvégezte helyette. Ők az öngyilkossági szakemberek. Az átsegítők. Finom, halk, elegánsan ide-oda libegő figurák.
Ezek egyike volt egy bizonyos Florian Villet, a Last Resort nevű svájci eutanáziát segítő szervezet vezetője. A cég kifejlesztett egy szerintük koporsóra hasonlító kabint, amiben kényelmesen lehet meghalni. Mégpedig az állítólag boldogsággal párosított megfulladási műveletben. Beültetik a halálra készülőt abba a fekvőfotelbe, ami a szerkezet alsó részét adja, tessék lazán, kényelmesen elhelyezkedni, mondják neki, itt van ez a szép fedél, borítják rá azt a leginkább az autók tetején látható csomagtartó dobozokhoz hasonlító áramvonalas idomot. Lehet nyugodtan nézelődni bentről, mutatnak a műanyag panorámaablakokra, nem kell izgulni, hamar túlleszünk rajta. Boldognak tetszik majd lenni.
Valahogy balul sült el a Sacro kabin első bevetése. Egy erdőben találták meg, benne hatvannégy éves, amerikai illetőségű utasával. Valami nem felelt meg a svájci eutanázia-előírásoknak, ezért hiába volt sikeres szakmailag az akció, azaz a túlvilágra utazó végül is célba, azaz a halálba ért. Eddig nem tisztázott az öngyilkos szerkezet prototípusának első bevetésén a Last Resort vezetőjének szerepe. Annyit tudni, hogy ott volt mellette.
Letartóztatták. Florián Villet a tavaly nyári eset utáni hónapokat igen nehezen tűrte. Megviselte a fogság, meg még ki tudja, mi minden más. Öngyilkos lett. Kiugrott egy ház harmadik emeletéről. Lehet, azt üzente ezzel, hogy nem kell semmiféle kabinos hókuszpókusz ahhoz, hogy valaki véget vessen életének.
Hogy aztán ez a történet mi mindennel járul hozzá a szuperdemokratikus liberális életformáról eddig megszerzett ismereteinkhez, azt még nem tudjuk.