Piros pünkösd, fehér galamb

„Ma vagyon, ma vagyon Piros Pünkösd napja, / Holnap lesz, holnap lesz a második napja. / Andreás, bokrétás, feleséges jó táncos, / Jól fogd meg, jól fogd meg, a lovad kantárját. / Ne tipossa, ne tapossa a pünkösdi rózsát.” – Ez a pünkösdölő népköltészeti szöveg a galgamácsai Vankóné Dudás Juli rajzzal is dramatizált gyűjtésében került elém évtizedekkel ezelőtt; de majdnem ugyanez a szöveg szerepelt Dugonics András Etelka című regényében (az 1786-ban írott mű irodalomtörténeti értéke jóval jelentősebb az élvezetinél). A gyermekjátékban a pünkösdköszöntő csapat élén a legszebb kislány vitte a feldíszített botot – a „mavagyonjárók” pedig ajándékokat kaptak.

A gazdag folklórhagyomány – a pünkösdi harmatban való, megszépítő rituális mosdástól a pünkösdi királyválasztásig – szinte eltereli a figyelmet arról, hogy a pünkösd a keresztyénség húsvét és karácsony utáni legfontosabb ünnepe. Az „elhanyagolt” jelentőségnek csak részben oka, hogy a népszokások miatt világi látványossággá vált, beleértve a búcsút is, tavaszünnep lévén pedig (bár mozgó ünnepként gyakran júniusra esik, mint most is) összekapcsolódott a szerelemkultusszal. A világi és istenes ihletettség egységes szövetet alkotott Balassi lírájában is – Borivóknak való című, „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje…” kezdetű versét bár a „vitézi” és vallásos tematikába is sorolhatnánk, mégis inkább reneszánsz tavaszköltemény (az alcímének – „In laudem verni temporis” – jelentése: A tavaszi idő dicsérete), mely líratípus népszerű volt a vágáns és a humanista poézisban.

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére és a keresztyén egyház születésnapjára emlékezünk. Ötven nappal húsvét után – az ünnep elnevezése a „pentekoszté”, ötvenedik jelentésű görög szóból ered – a tanítványokra lángnyelvek képében szállt le „Isten Lelke”, és az apostolok különféle nyelveken kezdtek prédikálni. Egyetlen nap alatt háromezren tértek meg. Az egyházatyák már a negyedik század elején elrendelték a Szentlélek eljövetelének pünkösdnapi megünneplését, s Milánói Ambrus püspök azt hirdette, hogy a húsvét utáni ötven nap olyan, mint egyetlen hosszú vasárnap, s a húsvéthoz hasonlóan kell ünnepelni. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy a lángnyelvek képében leszálló Szentlelket szélvészszerű zúgás kísérte, s a félelem után az egymást-értés csodája töltötte be a szíveket.

Így a fehér galamb – mely olajfaágat tartva a Genezis óta Istenbékét hirdető Szentlélek-jelkép; Jézus megkeresztelkedésekor is galamb alakjában ereszkedett a víz fölé „Isten Lelke” – és a piros lángnyelv, a liturgikus Szentlélek-szín, vagy a vértanúságra utaló szimbólum együttesen jelenik meg pünkösdkor. Ezért piros a pünkösd, s ezért válhat a fehér harmattal megszépítő erővé. Túllépve a néphagyomány látható szintjén, a szép itt nem a küllemre vonatkozik csak, hanem a belső szépre, tehát a jóságra és az igazra is. A pünkösd így nemcsak a keresztyén egyház születésnapja, hanem újjászületésnap.

A pünkösdi néphagyományok és ügyességi próbák, a királyok és királynék, a rózsasziromszórás, a felvonulás, a lefátyolozás és megnyilatkozás: mind a katarzis kifejeződése. S azért az „egyházi év” zárása az ünnep, mert ekkor oldódik föl a húsvéti dráma. Az Istenvalóság, a megváltás-felismerés ekkor teljesedik ki, s ezzel érzékelhető az eszkatológiai reménység. Az „elhanyagolódás” oka tehát az is, hogy nem pusztán a Szentlélek misztériumával nem tud mit kezdeni ma az ember, de magával a lélekkel sem. A szép megmarad a külsőnek, a látszatnak, a jó és igaz, pedig szembesülésre késztet, „kínos” perceket okoz, ha a pünkösdi harmatban és a rózsanyelven megszólaló lángnyelvek mögött sehol nem látjuk vissza a lelket.

A lélek-viszontlátás egyik irodalmi „dokumentumformája” a költészet. A népköltészeti hagyományvilág és egyházi liturgia felismerhető a pünkösdi tematikájú vagy ihletésű verstermésünkben is. A már idézett Balassinál „pünkösd hava” a májusra utal, a nyughatatlan „szerelem kínjára”, a pünkösdi rózsa színe is azt idézi az Echóval folytatott beszélgetésben, a korabeli „vitézi szerelem” viszont egyúttal mindig az égi, isteni szerelem felé vezet.

Nagyot ugorva az időben: Mécs László a „Szentlélek tüzes ekéje” nyomán vájt pünkösdi barázdákat követve, „mennybe-látó” utakra talál. Ady Endre, a Szent Lélek karavánját nézve is (mert „sok volt egy kicsit / Ez a bús, bolond ingyen-szerelem”) az Istenért és önmagáért való küzdelem lelkiismeret-igájában, Pünkösd-reggel „véres árnyékai” közt ismétli meg az önvádat. „Becsületes, részeg, okos fejünk / Mindig másért fáj. Megejti a Szó / S úgy futunk el ön-boldogságunknál, / Mint szép tájnál bamba kéjutazó.”

József Attila Pünkösd előtt című (Ady-hatásról árulkodó) 1923-as versében a Trianon-élményre is asszociáló, a „vérek irigy ujja” tépte végtelen magyar bánat és a megszenvedett csodavárás szólal meg. Dsida Jenő egy évvel később írta a Pünkösdi várakozás című versét – sokatmondó itt is az öröm helyett a várakozás kiemelése –, s a Trianon utáni magyarság „mélységes iszonyú sötétben” megélt léthelyzetét fogalmazza meg. „Kész a világ, / Feszült, ünnepi várás / Tereng felette. / Halotti csend. Csak néha néha / Sóhajt az Isten lelke.” Tíz évvel később, 1934-ben írta az idén 135 éve született Reményik Sándor a Pünkösdi szomorúság című versét (figyeljünk a metafora-erejű szókapcsolatra a címben!), melynek végén a személyes és egyetemes fonódik össze, a közösségi fájdalmat vetítve vissza az egyéni életérzésbe: „A Lélek ünnepén / Szomorún zendül egyetlen igém: / »Hogy születhetik újjá, aki vén?«”

Végül Nagy László Pünkösdi hajnal című versére utalok – s e költemény azért is megrázó, mert pünkösdkor szétárad a szeretet, ebben az örömben nincs helye a lázadásnak, de az ünnep múltán szembesülni kell a lenti „vércse-világ” lélekgyilkoló szándékaival. Már a felütés is erre a disszonáns egzisztenciális pozícióra utal: „Lángszalagos aranykerék / a hajnali égen, / én fölfelé vágyakoztam / s csak lent lehet élnem.” Majd fájdalmas látomását vetíti elénk az allegorikus kép: „Föllebeg vérpettyes vércse, / soha nem rak fészket, / gyönge madárt lehóhérol, / nevel kis vércséket. // Vércsét látok, mégse vágyok / dühök csillagára, / homlokomra holdat karcolt / a gilice lába.” A bűnösök itt nem értik a szeretet szavát (bármely nyelven is szólal meg) – „ne lázadozz nyelvem” –, s szív-nehéz lesz a piros pünkösdi rózsa, és hitevesztett lehet az ember.

Fehérgalamb-lelkét folyton lesik a vércsék…