Az idiótázó gerilla

Idióta barom – mondta a felhevült sajtómunkás a kormányinfón, azt tudakolván Gulyás Gergely minisztertől, hogy mi történne abban az esetben, ha ezeket a jelzőket ő a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnökére alkalmazná. Kérdésének lényege az volt, hogy ha ezért az idióta baromnak titulált Lánczi Tamás megsértődne, és feltenné őt valami tiltólistára, akkor ő hova fordulhatna jogorvoslatért. Még a sokat próbált balliberális újságíró kollégák is elcsodálkoztak – magukban legalábbis – ezen a rendkívül ideges és zavaros, utólag hipotetikusnak minősített kirohanáson. De mondhatnánk azt is, hogy eddig példátlan provokáción.

A miniszter türelmesen válaszolt. Elmondta mindazt, amit a kormányinfón előtte már többször, a kormányszóvivő becslése szerint az esemény idejének nyolcvan százalékában már kénytelen volt újra és újra elmagyarázni az átláthatósági törvény, pontosabban a törvényjavaslat körül keltett balzivatarban. Egyébként a derék, cenzúrát rikoltozó, putyinozó, diktatúrázó skriblerek állítólag a szólás- és véleményszabadságot, pontosabban annak hiányát róják fel a magyar államnak. Teszik mindezt a hétről hétre megismétlődő, hol szabályos, hol szabályszegő tüntetéseik, az idiótázásnál lényegesen durvább műsoraik, cikkeik és folyamatos, egyre erőteljesebb sopánkodásuk mellett.

Mi tehát a baj azzal a törvényjavaslattal, ami arról szól, hogy senki ne avatkozhasson Magyarország belügyeibe külföldi pénzen? Akik most olyan vehemensen tiltakoznak már az előterjesztés első pillanatától kezdve, azon például elspekulálhatnának, hogy kik, mennyi pénzt és honnan kaptak arra, hogy az utóbbi időszak minden részletében szabályos választásaiba belepiszkáljanak. Értsük ezalatt azt a hárommilliárd forintot, amit a baloldali újságok, úgynevezett civil szervezetek, pártok vagy a hozzájuk kötődő alapítványok minden gátlás nélkül felkarmoltak. Mert ők nem idióta barmok.

Az egyik harcos szervezet, a Társaság a Szabadságjogokért érdekes fogalmazást tett közzé. Azt írják, hogy őszre a parlament szavaz a törvényről, amellyel a kormány bárkit kiszoríthat a nyilvánosságból – a sajtót, a civileket, a kritikus véleményeket. Így hát ezt ellehetetlenítési törvénynek kell nevezni. Ellenvetéseik – melyeket amúgy bárki és bárhol szabadon elmondhat, leírhat és szétkiabálhat – arra késztette a szervezet „egyik munkatársát”, hogy személyesen felkeressen egy fideszes önkormányzati képviselőt, mégpedig azért, hogy elmondhassa neki, a törvény félelmet kelt benne. Az egyes szám első személyben guruló történet hosszúkás magyarázattal indul: „Több kormánypárti képviselő is szóba jöhetett volna, ezért utána néztem, ki tűnik nyitottnak, emberileg megbízhatónak, olyannak, akitől akár megvennék egy autót… A telefonban még nem árultam el, miről szeretnék beszélni. Nem is tudtam, hogy később írni fogok erről. (Ezért is írom név nélkül ezt a beszámolót, azt gondolom, hogy az ő esetleges leleplezése pont azt rombolná le, amit építeni igyekeztem).”

Jól elbeszélgetett tehát a két névtelen ember. A civil elmondta, hogy őket gyakran azzal vádolják, hogy külföldi pénzeket kapnak. Ez amúgy igaz, de egyáltalán nem úgy, ahogy azt a propaganda sugallja. Hanem az van, hogy a TASZ célja, hogy a magyar embereknek segítsen. Mivel nálunk nincs olyan milliárdos, aki emberi jogi munkát pénzelne, azért fanyalodnak külhoni filantrópok adományaira. A névtelen kormánypárti politikus a fogalmazás szerint lényegében meg sem szólalt. Meghallgatta a jogvédőt, aztán kezet fogtak, és mosolyogva elváltak.

Itt tartunk. Az átláthatóság elleni partizánharc két jellemző szereplőjét mutattuk be. Az idegbeteg idiótázót és a névtelen széplelket. Hogy valójában mi az, ami zavarja őket, nem derül ki. Lehet, azért, mert külföldi foglalkoztatóik a sajtó- és véleményszabadság nevében szájkosarat raktak rájuk.