A haragtól a szívmelengető találkozásokig

Gyerekkoromban fogalmam sem volt, hogy mi a jelentősége június 4-nek, pedig a történelem iránt fogékony ifjúként szívmelengetően hatott rám Szent István vagy Hunyadi Mátyás hatalmas Magyarországa. Annak ellenére sem tudatosult bennem a nap ereje, hogy viszonylag korán szembesültem vele: édesapám Kolozsvárott született, és időnként meglátogattak bennünket a határokon túl élő rokonaink. A kommunista években egyszerűen az számított polkorrektnek, ha a trianoni döntéssel, a szégyenteljes békeszerződéssel nem foglalkozik senki. Minek feszegetni ezt a kérdést? Sőt, kifejezetten veszélyesnek minősült, mert aki megtette, arra azonnal rásütötték a bélyeget: revizionista.

Kiskamasz lettem, mire a történelemkönyvekben eljutottunk az I. világháborúig, majd az azt lezáró Párizs környéki békeszerződésekig, és megértettem, hogyan váltak határon túliakká a rokonok, miért is kell útlevél, ha hozzájuk utazunk. A düh, a harag és az elkeseredettség váltakozva kevergett lelkemben, de akkortájt elképzelhetetlennek tartottam, hogy szívemben valaha is lemondjak a határok megváltoztatásáról, hiszen velünk, magyarokkal olyan szőrnyű, durva igazságtalanság történt, amit egyszer helyre kell hozni, egyszer elégtételt kell kapnunk.

Soha nem gondoltam, hogy ez a nap teljesen átalakulhat, és a bennem kavargó, szorongó tehetetlenséget egy szívet melegentő érzés járja majd át anélkül, hogy a területe kétharmadától megfosztott ország egyetlen négyzetcentimétert is visszakapna. Pedig az elmúlt évtizedekben kevés olyan csücske maradt a Kárpát-medencének, amelyet ne barangoltam volna be, ne fedeztem volna fel bizsergető örömmel, ne éreztem volna magyar földnek. Ma már ennek ellenére sem sem a határok tologatásában látom a megoldást, sőt a nap jelentősége is teljesen új értelmet kapott; egyfajta lehetőséggé vált, hogy emlékeztessem magam a bakancslistám hiányosságaira, arra, hogy hová is kell még eljutnom a következő években, hogy újabb ismerősöket szerezzek, akik idővel barátokká válhatnak.

Persze, évről évre meg kell emlékezni a fájdalmas tényekről is, hiszen mindig jönnek újabb generációk, amelyeknek ugyancsak meg kell tanulniuk, mit vettek el tőlünk – mert nem elvesztettük, hanem nagyhatalmi, geopolitikai érdekek mentén megfosztottak bennünket: sokmillió, egy nyelvet használó, egy kultúrát valló honfitársunktól, erdeink, hegyeink, bérceink többségétől, az évszázadokon át épített örökségünktől. Ennél is fontosabb azonban a lehetőség, ami nem egy száraz, keserű történelmi dátummá, hanem elevenné teszi ezt a napot; az összetartozás napjává, amely határkőtologatás nélkül is lehetőséget ad az emlékezésre, sőt, a találkozás öröme még a fájdalmat is tompítja. Száz év öngyötrő kesergését követően egy építő mérföldkővé vált, hiszen figyelmeztet, hogy ismerjük fel, nem vagyunk magunkra hagyatva. Ők sem, mi sem…

Idén pedig a megszokottnál is nagyobb jelentősége van az összetartozás kifejezésének, hiszen a Székelyföldet – szűkebb értelemben Parajdot és a háromszéki falvakat – ért természeti csapások még inkább megindítják az együttérzést. A hétvégén pedig a csíksomlyói búcsú következik, ahol minden évben összesereglenek a Kárpát-medence magyarjai, és nem túlzás azt állítani, hogy ez az esemény régóta nem egy katolikus program, hanem az összmagyarság – felekezetektől független – egyik legnagyobb ünnepe, hiszen a Szent István-napi budapesti tűzijáték mellett nincs más rendezvény, amelyre évente százezrek gyűlnének össze.

A globalista polkorrekt számára persze ma is szálka ez a nap, változatlan hévvel támadja az emlékezőket, hiszen a nemzeti összetartozás mindig is eszünkbe juttatja a gyökereinket, amelyek szerintük feleslegesek. Ez azonban legyen az ő bajuk, legyünk együttérzők velük, hiszen az nemzeti összetartozás hiányában ők váltak szegényebbé, talajtalanabbá; áskálódáskodásaik oka pedig éppen az az irigység, ami tökéletesen mutatja, mennyire fontos, hogy őrizzük kultúránkat, építsük kapcsolatainkat, mert az egymásra találás felemelő érzése kölcsönösen megerősít. Gyakran hangoztatjuk, hogy „magyar az, akinek fáj Trianon”, ám éppen az összetartozás segít a fájdalom enyhítésében, az élő kapcsolatok teszik lehetővé, hogy a fájdalmon felülemelkedve a testvériesség örömét éljük át.