Volt idő, nem is oly távoli, mikor a női szépség mértéke nem idegenedett el önnön valójától. Mint a púderezett arcú, kissé túlzó, de kedves nagynéni, aki bár feltűnőre festi ajkát és arcát, mégsem tagadja meg lelkének benső színét. Az arca ünneplőbe öltözött ugyan, de megmaradt lényegében önazonosnak. Ám ma, mikor a technika és a nyilvános tér illékony maszkjai közé zárta a nőt, más látvány fogad: a neten a legtöbb nő már nem az, akit egy családi vacsorán felismernél. Fel kell tenned a kérdést: „Bocsásson meg, de rég találkoztunk. Kinek tetszik lenni a néninek?”
A modern nő ma nem egyszerűen sminkel, hanem filtereket visel. Egy szűrőt az arcára, egy másikat a lelkére. Énje többé nem egylényegű önmagával: alakja megszerkesztett, jelenléte illuzórikus. A test, amelyet a tükör mutat, háttérbe szorult a képernyő hamis ragyogásában. És amikor a nő azt mondja: „Ezen a képen nem én vagyok” – akkor már nem a tükör hazudik, hanem a digitális kijelző diktálja az új igazságot. A fejében.
Az új éntudat nem húsból, vérből, érzésből szövődött, hanem pixelekből és bitekből áll. A szem alatti karikák, e fáradtságjelző apró jelek, eltűnnek. A bőr egyenletessé lesz, az orr irreálissá formálódik, a szempilla operai hosszúságot ölt. Az arc, melyet a nő hord, nem az ő arca, hanem a tetszéskeltés gépi produktuma, amit ő odahazudtat magának, mert igényli azt a hamis magabiztosságot, amit nem érdemel meg. A valóság pedig nem kompatibilis az Instagrammal. Amíg csak a képekről volt szó, addig még valamelyest lehetett ezzel kezdeni valamit, de ma már a TikTok mellett bevetett eszközök miatt elterjedtek ezek videós változatai is és az, aki jól használja ezeket és érti, hogy mit csinál velük, lényegében egy virtuális arcot tud magának létrehozni, a beállításokat pedig el tudja menteni. Aki viszont nem érti és nem ismeri a mértéket, bohócot csinál magából. Na, ők a többség.
A saját ismerőseim között is akad sok nő, főként magyarországiak és a környező országokból valók, akik teljesen irreális képeket posztolnak magukról, amikről ráadásul üvölt, hogy mi történt velük. Különösen akkor, ha az életben is találkozom velük és én látom, hogy a valóság ehhez képest micsoda.
Az ember, ha túl soká nézi digitális mását, végül hinni kezdi: az a valódi énje. A nyilvánosság (nem csak ezen a téren) már nem tárja fel az igazságot, hanem elferdíti.
A játék, amelynek kezdetén még ártatlan eszköz volt a filter, mára torzító tükörré vált. A reggeli pillantás a tükörbe nem megnyugvás, hanem ítélet. Mondhatod, hogy nem az vagy, de ettől még az vagy. Tehetsz bele munkát, pénzt és időt, hogy ne így nézz ki, de az alapbeállításod ettől még jelenleg ez. Az pedig, ha hazudsz saját magadnak és ezt a hazugságot el is hiszed, nagyjából pont oda vezet, mint amikor valaki azt gondolja magáról, hogy ő hintaló és aztán megsértődik, hogy vele mások nem hintalóként viselkednek.
A mesterséges szépség mögött már nem a valódi nő áll, hanem annak mesterséges rekonstrukciója, mélyen ívelt szemöldökkel és hibátlan pórusokkal. Nem beszélnek erről túl sokat, mert nem illik, de az okostelefonok, a legjobb laptopok egyik elsődleges funkciója a vásárlóik felé, hogy szebbet hazudjanak, mint amilyenek ők valójában.
E jelenség már nem csupán egyéni sorsok tragédiája. Ez társadalmi kérdés lett, súlyos következményekkel. Irreális, totálisan abszurd elvárású emberek keresnek maguknak olyan párt, akit nem érdemelnek meg, olyan elismerést valóságban, amit szintén nem érdemelnek meg. És nem azért, mert nem úgy néznek ki, amit ők magukból virtuálisan csinálnak. Hanem azért, mert hazudnak, elhiszik és elvárják, hogy mások is elhiggyék róluk. A közösségi média, e modern szorongásgyár, nem épít, hanem rombol. Nem azért, mert ilyennek tervezték, hanem azért, mert az emberek egy igen jelentős része ezt csinálta belőle.
Szokás a politikusokat (oldaltól függetlenül) vádolni ezzel, ám az igazság az, hogy a felhasználók egy igen jelentős részének emberi minősége okozza azt, hogy aztán ezt a politikusoknak (is) ki kell szolgálniuk. Mivel az algoritmusok a tömegigényre lőnek, az pedig siralmas. A számok kegyetlenek: a londoni egyetem 2021-es kutatásának tanúsága szerint tízből kilenc fiatal nő szerkeszti saját képét. De nem úgy, mint hajdan a nagymama, aki csak picit javított magán, hogy ünneplőbe öltöztesse az arcát. Ma már az identitást manipulálják, nem csupán a színeket. A nők 90 százaléka már 4 évvel ezelőtt is használt szűrőt vagy szerkesztette fotóit, mielőtt azokat a közösségi médiában megosztotta volna. Az, hogy ez a szerkesztés milyen fokú volt és mennyire volt hihető, az eredmény szempontjából irreleváns. A kutatást Rosalind Gill professzor vezette a Gender and Sexualities Research Centre keretében, és az eredményeket a „Changing the Perfect Picture: Smartphones, Social Media and Appearance Pressures” című jelentésben tették közzé.
Az Instagram és a TikTok nem a tökéletesség illúzióját árulják, ők csak terepet biztosítanak arra, hogy a felhasználó azt csináljon magából, amit akar. És a széles tömeg többnek akar látszani, mint amije van, ahol él, amit tud, amire képes és természetesen, ahogyan kinéz. A Facebook belső vizsgálatai szerint a fiatal nők harmada saját testét a platform használata után kevesebbre értékeli, mert nem arra figyel, hogy a többség is olyan vagy rosszabb adottságú, mint ő, hanem arra, hogy az, aki jobb nála, mekkora figyelmet és milyen lehetőségeket kap. Az emberek többsége a végleteket figyeli csak, ezért képtelen a balanszra. A filterek birodalma elérte azt, hogy orvosilag is nevet kapott a jelenség: Snapchat-dysmorphia. Ez az, amikor valaki plasztikai műtétet kér, hogy hasonlítson saját, mesterségesen szerkesztett szelfijére.
Pedig a külső világ csak fátyol, ami arra szolgál, hogy eltakarja a belső igazságot. Sokaknál, LMBTQ nélkül is, az, ami kívül van, az nem azonos azzal, ami belül rejlik. Sokkal súlyosabb a helyzet, csak ezt nehéz politikai kampánytermékké változtatni, mert túl sokan éreznék magukat megszólítva és aztán még végül nem mennének el szavazni. Pedig jó okuk lenne rá. Az ábrahámi vallásokban alapvetés, hogy Isten (mindháromban ugyanaz) a saját képére formálta az embert. A zsidó, a keresztény és a muszlim is ebben hisz. A muszlimok szerint például minden ember Allah képére teremtetett, igaz, nem a fizikai értelemben, hanem a tudat, az erkölcs és a szellemi törekvés tekintetében. Ez homlokegyenest szembeállítható azzal, amit a közösségi médiában az emberek saját magukkal tesznek. Ott csak az arc számít, csak a test, csak a látszat, a szív, a belső valóság teljesen eltűnik a képről.
A filter nemcsak az arcot fedi el, hanem a lelket is. Egyre több nő fél az élő jelenléttől, tart attól, hogy valaki meglátja azt, ami már neki is idegenné vált: Az eredeti arcot. Olykor már a testhelyzetet is manipulálják, úgy ülnek, hogy profiljuk elrejtve maradjon, mert az nem olyan, mint a szelfin. Erről is számos felmérés készült az utóbbi évek során.
Az emberek a közösséginek nevezett médiát nem arra használják, amire kitalálták, hanem arra, hogy összekötés helyett elválaszthassák végre egymást: nemcsak másoktól, hanem önmagunktól is. Az én, amely kapcsolatot teremtett, most gátat emel. Szűrőkön át formálják magukat, miközben mind kevésbé vannak jelen valódi valójukban. A szűrők, filterek és maszkok most már nemcsak a fényt tudják megváltoztatni, hanem a valóságunkat is. Sokan ugyanis a valóságban is azt hiszik, hogy azok, akikké átalakítják magukat és kikövetelik maguknak az ennek megfelelő bánásmódot.
A digitális szépség nem ördögtől való. Bár gyakran ér ez a kritika engem, nem vagyok az elvont, kitalált dolog ellen, ezeknek megvan a maga helye a társadalomban. Az absztrakció jó dolog, ha az játék, ha kifejezés, ha díszítés, ám nem válhat azonosulási alappá. Ha már csak úgy tudsz a tükörbe nézni, hogy előbb keresed a szűrőt, mint az arcot, akkor nem a többi ember bánt, hanem te magad csalod meg saját magad. Aztán azt várod, hogy mások is megtegyék neked ezt a szívességet, együtt, kollektíven.
Mindaz, amiről fentebb írtam, egy példa a sok közül arra, hogy miken ment át az emberiség egy bizonyos része az elmúlt másfél, két évtized során. Ugyanez a jelenség játszódik le az élet számos más területén is, hasonlóan viselkednek férfiak is más területeken. Ez zajlik az üzlet, a munka, a sport vagy éppen a politika terén is. Ha elveszítjük valódi énünket, elveszítjük az egész emberi kapcsolataink alapját.
Aztán meg megy a csodálkozás, hogy miért bolondult meg itt mindenki.
A szerző rádiós műsorvezető