Volt idő, nem is oly régen, amikor egyetlen, finom mozdulat is vihart kavart a világban. És lám, most, a modern világban egy elnöki repülő ajtajának küszöbén történt jelenet keltette föl az egész világ figyelmét. Ha csak a keresési találatokból és a legolvasottabb hírekből indulunk ki, akkor a hétfőt a Macron házaspár leuralta az egész világban, minden nagyobb nyelven. Ott állt a francia köztársaság első embere, s mellette élete társául szegődött asszonya, Brigitte, akinek mozdulata – legyen akár egy tréfás legyintés vagy valódi pofon – az internet népét foglalkoztatta. És nem maradt meg a kétely árnyéka sem: maga az Elysée-palota először letagadta, azt állítva a felvételről, hogy az mesterséges intelligenciával készült. Ja, hát Párizsból ezt ők jobban látták, mint Vietnamból az amerikai AP munkatársa, aki a felvételt készítette. Aztán maga az elnök állt elő, és azt mondta, hogy igazi volt a felvétel, de tréfás, játékos pillanat van rajta. Ezzel mintegy kinyírva munkatársai hitelességét.
És bár Macron maga is panaszkodott arra, hogy az utóbbi időben nagyon szeretik őt mindenféle összeesküvés-elméletekbe belerángatni, a kokainozástól a török elnök sikertelen ledominálásáig, tényszerűen igaz, hogy az oroszoknak és a kínaiaknak legfeljebb csak fel kell erősíteniük ezeket a történeteket. Az emberek egy igen jelentős része eleve nem bízik benne, még Franciaországban sem, mivel annyi mindent mondott már, amelyet aztán nem követett érdemleges tett. Az amerikai AP-t pedig orosz propagandával vádolni még a francia elnöki palotából is túlzásnak tűnik. Az orosz propaganda legfeljebb annyit tesz ehhez hozzá, mint egy jelerősítő a lakásban: A Wi-Fi a routerből jön attól még, hogy ő segít abban, hogy messzire elérjen a jel.
De akkor, kérdezhetné az avatatlan, miért volt a hárítás? Miért állította a palota, hogy a videó mesterséges kéz műve? Most itt állunk egy kétszeresen megtagadott igazság kapujában, s mint a Csádban titkon bolyongó francia idegenlégiós, keressük a valódi forrást. Ha az elnöki arcra talán nem is csattant pofon, a kommunikáció terén a tekintélyre bizonyosan. Mivel ezzel is foglalkozom, ezt magabiztosan állíthatom.
Ám ennek apropóján, amíg a világ szórakozik a gesztus boncolgatásán, arra gondoltam, elmélyedek én egy kérdésben, amely túlmutat a videón és annak árnyain: mi történik akkor, ha egy vezető politikust, egy védett személyt saját családtagja bántalmaz? Mit mond erről a testőr, mit a protokoll, és mit súg a partvonalról a gyűlölködő kommentelő?
A protokoll dilemmája
A testőröknek tanításaik szerint az első a védelem, ráadásul az első ember védelme. A Westminster Institute írása szerint a vezető élete szent, és minden fenyegetéssel szemben oltalom alá kell hogy essen. És vajon ha a veszély nem a népből, nem a tömeg zűrzavarából, hanem a házastársi suhintásból, egy családi mozdulatból emelkedik elő, akkor is ez az elv érvényesül? Ők azt írják, hogy igen.
Hogy az agresszorlelkületű olvasóknak is kedveskedhessek, az orosz Föderáció Szövetségi Őrszolgálatának, az FSZO-nak az elemzéseiben is utánanéztem. Ott ez olvasható: a fenyegetés mibenléte nem változtat a válasz jogosságán, a védelem a legszorosabb vérségi körön belül is érvényes. Ha valakit a saját gyereke, házastársa támad meg, hiába védett személy ő is, az, aki miatt a védelmet kiérdemelte, elsőbbséget élvez.
A neten azt is felleltem, hogy a Titan Security londoni konferenciáján 2020-ban elhangzott: „A gesztus, ha félreérthető, nem válhat intézkedés tárgyává. A testőr figyel, elválaszt, de nem üt vissza.” A védelem itt már nem csupán fizikai, hanem mentális: „Uram, asszonyom, maradjunk csendben, amíg a vihar elvonul!”
És erről hallgatni kell. Mert ami családi, az bizalmas. A belső veszekedés, ha nem fenyeget életet, titok marad. És utána másnap is bemennek ezek az emberek dolgozni, a következő szolgálati időre, ugyanazon emberek közé, akiket szétszedtek, és akiknek, elméletileg az utasításaikat követni kell. Nagy élmény lehet!
Igaz történetek
2001-ben Nepálban a koronaherceg, Dipendra, aki apja trónját vágyta, vacsorára hívta családját. És ott, azon az estén, fegyvert rántott, és kilenc rokont ölt meg. A palota testőrsége bénultan állt, hiszen nem idegentől jött a támadás. A király halott, a trón megüresedett, a világ döbbenten nézte a családirtást. Dipendra technikailag néhány napig király is volt, csak kómában. Amíg bele nem halt a sérüléseibe.
1975-ben Szaúd-Arábiában Fejszál király elé hajolt unokaöccse, s ahol a keleti szokás csókot vár, ott akkor golyó érkezett. A testőrök, annak ellenére, hogy tudták, családi ügy ez, lecsaptak, de a király halott volt. A bűnöst nem ölték meg. A protokoll itt már nem csupán szabály, hanem erkölcsi döntés volt.
2013-ban Kim Dzsongun nagybátyját – aki őt egykor védelmezte – nyilvánosan ítéltette el és végeztette ki. A testőrök nem kérdeztek, nem kétkedtek. A parancs, mint acélpálca, egy irányba mutatott. A családi kötelék csak emlék lett. Bár témánktól elüt, ettől még igaz, hogy a féltestvére, Kim Dzsongnam Malajziában, Kuala Lumpur repülőterén egy nagyon ritka haláleset áldozata lett: két fiatal lány nyomott az arcára egy kendőt, méreggel. Ha az ember felelőtlenül utazgat összevissza a világban, csúnya véget érhet!
Ha férfit ütnek
És behoznék egy pluszelemet is a dologba: mi lenne most, ha ez fordítva történt volna? Vagy ha egy elnök asszony arca felé lendül a férj keze? Ma már címlapokon, nemzetközi kampányokban, ENSZ-határozatokban szerepelne a történet. De így, hogy egy nő lendíti a karját, a férfi pedig elhúzza a fejét, és zavartan vigyorog a nyitott ajtónál, csak tréfának nevezik. Kettős mérce ez, amely még mindig velünk él.
Függetlenül attól, hogy mi történt, egy elnök házastársának mindig észben kellene tartania, hogy még egy vitában sem azzal az emberrel áll szemben, akivel összeházasodott, hanem azzal, aki az országot képviseli. Az az illető nem magánszemély, hanem egy szimbólum is. Akármilyen ideges, akármilyen bánata van, de még ha csak jókedvéből hülyéskedik is, gondolnia kell arra, hogy nem azzal az emberrel szórakozik, akivel együtt él, hanem valamennyi másik emberrel az országban. Ugyanis annál nagyobb szégyen nincs, minthogy egy napig az egész világ rajtuk nevetgél. Ez nem is olyan vicces abból az országból nézve. Biden, Jelcin és még jó néhány, igazán jellegzetes példa akad erre.
Ha nem ott, akkor majd máshol
Hogy valóban kapott-e pofont Macron, azt ők ketten és az akkor mellettük állók tudják. Az viszont biztos, hogy politikusként kommunikációs pofont mindenképp kapott. És nem csak Hanoiban. Afrikában, ahol országok sorra utasítják el a francia befolyást. Az Egyesült Államokban, ahol a szövetségesi kézfogás néha hidegebb, mint kellene. És Ukrajnában, ahová újra meg újra katonákat szeretne küldeni, még bokszzsákot püfölő képet is posztoltatott magáról tavaly ennek kapcsán. Eddig se vették túl sokan komolyan, de mostantól ez már nagyon ciki lesz.
A testőrök hallgatnak. De a kommentelők nem. Egy francia podcastben vetették fel azt a kérdést, amely alapján én is utánanéztem az eljárásoknak, mert foglalkoztatott, hogyha két védett személy kerül szembe egymással, akkor vajon kinek az oldalán áll a védelem.
Na, hát, ahogy elnézem, a nyugati világban mindig annál, akit a kamera éppen nem lát.
A szerző rádiós műsorvezető