A híd

XIV. Leó pápa első beszédében egy hidakat építő missziós egyház létrehozására szólított fel: „Mindig nyitottan, tárt karokkal fogadva mindenkit, mint ez a tér, nyitott mindenki felé, akinek szüksége van a jelenlétünkre, a párbeszédre, a szeretetünkre.” Bármi is zajlik a világban, a látható és láthatatlan kötelékek időről időre megújításra szorulnak. Az emberek közötti szolidaritás hiánya, a generációk közötti mély szakadék várja azokat, akik képesek hidakat emelni eszmélésből, emberségből, önzetlenségből, erényből, szeretetből, bölcsességből. Két világ együttműködése, két part összekapcsolódása a föld érzékeiből az érzékfeletti világba, az átjárás szimbóluma: ez a híd. De értelmezhető a kommunikáció vagy akár az összefogás jelképeként is.

Gyakori motívum a híd az irodalmi és művészi alkotásokban, hiszen örök kihívás a harmónia megteremtése az egyén és a közösség számára, s mindenekelőtt a kapcsolat helyreállítása az égi dimenzióval. „Minden örvényen át a híd a remény, / A lélek odatör, / Hol magasság, mélység zenél! (Juhász Gyula: A szerzetes hóráiból.) A görög mitológiában a zene alkotta szivárvány az ég és a föld között feszül, és a jó hír hordozója, Írisz ereszkedik le rajta. „Minden lélekben van egy kis szivárvány, / Kis csapó híd, amelyet lebocsát, / Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, – (…) Ezt a hidat csak Isten tartja. / Az Isten, aki a szívekbe lát.” (Reményik Sándor: Szivárvány)

A költészet is híd. Illyés Gyula Széchenyi hídja címmel írt verset gyönyörű szimbólumunkról. Így kezdi: „Hány könyvet írt! És valamennyinél / többet ér / ez a híd. Hogy él! (…) egy derék eszmén járok át naponta”. A költő Széchenyi eszméjének megvalósulását ismeri föl, amikor megszűnik a szétszakítottság, a különállóság, az elhatárolódás. A költemény így fejeződik be: „itt mindig híd lesz! // Egy eszme itt / látod örökre működik…” Babits kontráz: „Eszmékkel fejezi ki a szív eleven kínjait még megrázóbb, mint képekkel és zenével tenni azt, hasonlattal s rímmel.” A zene szintúgy híd a föld és a menny között. Összeköti az embereket valami feljebbvalóval, kimondja azt, ami kimondhatatlan. A szellemi világhoz vezető híd. Apollinaire költészetében a híd a beszéd, a kommunikáció jelképe, illetve a folyó hömpölygő változásával szemben az összetartozás teremtette konzerválás. A kommunikáció az a csatorna, amelyen keresztül az elme, a test és a lélek összeolvad, biztosítja a helyes cselekvéshez szükséges erőt és utat. A szavak és a képek – eszközök. Annak eszközei, hogy eljuttassunk az emberekhez gondolatokat, és érzelmeket ébresszünk bennük. A sors híd, amelyet az épít, aki őszinte társra lel. A szerelem híd két ember között. Az őszinteség pedig a legnagyobb és legbiztosabb híd. És egy híd építéséhez szükség van mindkét oldalra.

A közmondás szerint az élet olyan, mint egy keskeny híd. A legfontosabb, hogy ne legyen benned félelem, és végig tudjál menni rajta. Néha, ha egy híd alsó rakpartjához érsz, és nézed, ahogy a folyó lassan tovahalad, hirtelen mindent megérthetsz, amit emberként megérteni képes vagy. Hogy mi a lényeg? Az a híd, amelyen át az ember az önző, magába zárt életéből az emberiség közösség-talajába lép. De a másikhoz vezető híd csak önmagadon át vezet. Neked kell alkalmassá válnod arra, hogy képes legyél a szeretetre. Rá kell hangolódnod a szeretetre. Szeretni kell önmagamat.

„A híd, fiam, olyan, mint a kézfogás. A legszebb, a legtartósabb kézfogás. (…) Kezet se fogjatok senkivel úgy, hogy lefelé nyújtsátok a kezeteket. Gőgösségre vall. És fölfelé se nyújtsatok kezet, mert az megalázó…” (Kányádi Sándor: A hídépítő balladája.) Vannak, akik sosem nyújtják a kezüket embertársaik felé, mert félnek valamiért. De aki ekképpen cselekszik, sosem fogja érezni a baráti szorítás melegét. A félelem különben az ember legfontosabb riasztórendszere. Csak az ostobák nem félnek semmitől!

Ha egyszer te vagy az a személy, aki híd lehetne, miért ne lennél híd, olvasó?

A szerző újságíró