Energia-önellátás lehetősége atomenergiával

Az Európai Unió orosz energiaimportra vonatkozó szankciós politikája súlyosan sérti az egész unió gazdasági érdekeit, de különösen sújtja azokat a közép-európai országokat – így hazánkat is –, amelyek tengerrel nem rendelkeznek, és így nem is nagyon tudják energiaimportjukat más országok irányába átterelni.

A szankciók azonban nemcsak Oroszország ellen irányulnak, hanem a Brüsszel irracionális politikájának ellenálló, ugyanakkor az orosz energiaimportra leginkább ráutalt hazánk és Szlovákia ellen is. Annak idején a Szovjetunió a függetlenedni kívánó államokat katonai beavatkozással terelte vissza a Béketáborba, most az Európai Unió, mivel bevethető hadserege nincs, gazdasági nyomásgyakorlással akarja elérni ugyanezt.

Egy ország biztonsága szempontjából a víz, az élelem és az energia alapvető fontosságú, ezek alapján az emberi szükségletek, a túlélést biztosító szinten kielégíthetők. Brüsszel szankciói most Magyarország energiabiztonságát fenyegetik, és ez felveti azt a kérdést, hogy meg tudjuk-e oldani úgy az energiaellátásunkat, hogy ne szoruljunk rá mások jóakaratára, különös tekintettel arra, hogy a térség egy geopolitikai törésvonalon fekszik, amelynek hol keletről, hol nyugatról akarnak diktálni az erősebb hatalmak.

Magyarország valamikor önellátó volt energiából, túlnyomórészt a hazai szén- és lignitvagyon jóvoltából, és volt egy kevés olaja és földgáza is. Az energiaellátás tekintetében a döntő fordulat az 1960-as években következett be, amikor lehetővé vált a nagy mennyiségű orosz energiaimport, amelynek révén a viszonylag drága hazai szénbányászatot ki lehetett váltani orosz kőolaj-, majd gázimporttal. A Kádár-féle gulyáskommunizmus is jelentős mértékben az olcsó orosz kőolajimportnak volt köszönhető. Az olaj ugyanis bizonyos fokig feldolgozva jelentős keménydevizás exportot is lehetővé tett, amiért cserébe korszerű termékeket tudtunk Nyugatról vásárolni. E termékeket a magyar gépekbe beépítve az oroszok számára vonzó (és számunkra előnyös) exportárualapot tudtunk létrehozni. Ez a szovjet relációjú gép-nyersanyagcsere volt az alapja az 1957-1978 közötti évi átlagban 5,7 százalékos gazdasági növekedésnek, ami páratlan volt a magyar gazdaságtörténetben.

E kedvező lehetőség azonban az 1973-as világpiaci kőolajár-robbanással megszűnt, de az orosz energiaimport a későbbiekben is kedvezőbb volt minden más lehetséges alternatívához képest, ám a legutolsó geopolitikai változások e lehetőséget is megkérdőjelezték. Ha az ilyen változások csak ritkán fordulnának elő, akkor talán az energiaimport átterelése lenne a leggazdaságosabb megoldás, de ha a változások gyakoriak, mint a múlt században és e század elején, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy nem gazdaságosabb, biztonságosabb-e, a saját lehetőségekre építeni, mint állandóan a változó geopolitikai helyzethez igazodni? E kérdésre az én válaszom az, hogy igen, Magyarország ismét energia-önellátó lehet, mégpedig atomenergiával, a saját uránkészletünk alapján.

Ezt az teszi lehetővé, hogy az elmúlt években jelentős szintáttörések történtek az atomenergia felhasználásában, amiben a legfontosabb, hogy lehetővé vált az urán magától nem hasadó 238-as izotópjának felhasználása is, ami az egységnyi uránmennyiségből kinyerhető energiát a hatvanszorosára növeli. E mellett kis moduláris atomreaktorokat is kifejlesztettek, amelyek villamosenergia és hő szolgáltatása mellett különböző technológiai folyamatokban (például acélgyártás, műtrágyagyártás) válthatják ki a fosszilis energiahordozókat (szenet, kőolajat, földgázt).

Magyarországon 1957 és 1996 között a Mecsek térségében folyt uránbányászat, de ezt a rendszerváltás után gazdaságtalansága miatt megszüntették. Az uránbányászat a szovjet igények kielégítésére indult, és a kitermelt uránércet kezdetben a Szovjetunióba szállították feldolgozásra, de 1963-tól kezdve az uránérc őrlésével és kémiai feldolgozásával a helyi feldolgozóüzemekben is megkezdődött az uránkoncentrátum, az úgynevezett sárga por gyártása, amely már 50 százalék uránoxidot tartalmazott, és így a szállítási költségek jelentősen csökkenthetők voltak. Ezzel együtt, a hazai ércvagyon urántartalma alacsony, 1 tonna érc 1,2 kg uránfémet tartalmaz, ami egyharmada a nemzetközi gyakorlatban kitermelésre alkalmasnak tartott ércekének.

Az urán világpiaci ára rendkívül hullámzó, az elmúlt húsz évben például ötszörös áreltérés is volt, tehát uránt bányászni önmagában, különösen a hazai gyenge minőségű érc és a nehéz kitermelési feltételek mellett, nem éri meg. Más azonban a helyzet, ha az egész vertikumot nézzük, és a cél nem a nyereség, hanem az energetikai önellátás.

Azt, hogy ezt az önellátást megvalósítsuk, az atomenergiai vertikum mindegyik fázisában valamilyen formában részt kell vennünk, ami történhet hazai termeléssel vagy nemzetközi gyártási és kutatási együttműködéssel.

Az egymást követő fázisok a következők. Először jön maga a termelés és a kitermelt érc dúsítása, a sárga por, vagyis az uránoxid (UO₂) előállítása. Ilyen munkát már végeztünk, ebben már gyakorlatunk van, illetve volt, tehát addig célszerű az atomenergetikai vertikum megvalósítását elkezdeni, míg a valamikori szakemberek még élnek.

A következő fázis az urán dúsítása. A hagyományos atomerőművek az urán 235-ös izotópjával működnek, amely csak 0,7 százalékban található az uránércben, annak 99 százalékát a 238-as tömegszámú urán teszi ki, amely önmagától nem bomlik. A 0,7 százalék azonban nem elegendő az önfenntartó – de természetesen szabályozott – atomhasadás, a láncreakció fenntartásához, ahhoz az urán 235-ös izotóp tartalmát 3-4 százalékra kell dúsítani. Ez a dúsítás rendkívül bonyolult és drága művelet, mert az uránoxidot kémiai eljárással először gázzá kell alakítani, majd speciális, nagy fordulatszámú centrifugákban elválasztani a 235-ös és 238-as uránt, majd az 235-ös uránizotópban feldúsult gázt visszaalakítani urán-oxiddá. E dúsítást jelenleg a világ néhány országa végzi csupán, természetesen azok, akiknek atombombájuk is van, vagy erre törekednek, mint – a vádak szerint – Irán.

Ebből a 3-4 százalékosra dúsított uránból készülhet ezután a hagyományos (pontosabb megnevezéssel lassú neutronos) atomerőművek üzemanyaga. Ilyen atomerőmű Paks I is, amely évente mintegy 100 tonna dúsított uránt használ fel, és ezzel az ország villamosenergia-igényének egyharmadát adja.

Eddig a hagyományos reaktorok kiégett fűtőanyaga veszélyes hulladéknak számított, amelyet biztonságosan el kellett helyezni valahol, Magyarországról például Paks kiégett üzemanyagát visszaszállították a Szovjetunióba, illetve Oroszországba, és ott helyezték el.

Az elmúlt ötven év kutatásai nyomán azonban kifejlesztettek egy olyan eljárást, amellyel a hagyományos reaktorok kiégett üzemanyagát, ami gyakorlatilag 238-s uránból áll, átalakítják 239-es tömegszámú plutóniummá, amely ugyanúgy bomlik, mint a 235-ös urán, és ezzel az eljárással az egységnyi uránból kihozható energiamennyiség (beszámítva a különböző veszteségeket) hatvanszorosára növelhető, vagyis például a 100 tonna éves paksi üzemanyag ily módon már 60 évig szolgáltatna energiát.

Az atomenergia-vertikum minden egyes fázisa nagyon költséges, és én nem is azt javaslom, hogy minden fázisát végezzük egyedül, sőt minden területen, de legkivált az atombomba-gyártás lehetősége miatt politikailag kényes dúsítást kell nemzetközi együttműködés keretében végezni. Egy ilyen együttműködés érdeke lehet a környező, tengertől elzárt országoknak, de e mellett az energiaellátásban önellátásra törekevő közép-európai országoknak általában is.

Szeretném népszerűsíteni az atomenergián alapuló energia-önellátást, ezért a következő cikkeimben e témakör egyes részleteit szeretném alaposabban bemutatni.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója