Végleg elhalogatott

Kábultan járkálgatok már jón éhány napja – nem mondhatom, hogy letaglózva, azt sem, hogy megdermedten: egyszerűen csak úgy érzem, oly sok szeretett, becsült barát, pályatárs, régi cimbora, harcostárs vagy éppen valamikori nagy szerelmek átélt halála után a magyar irodalom doyenjének távozása már nem lehet nehezebben viselhető, mint szellemi nevelőapám vagy gyermekeim édesanyjának távozása ebből a földi árnyékvilágnak közhelyesített, itteni dimenzióból.

Csakhogy – lám – van, ami egészen más. Még ennyi minden után is, most is.

Majdnem kilencvenhat esztendőt töltött Szalay Károly az emberi fajta körében, és majdnem egy teljes évszázad alatt nagyjából mindent meglátott és megírt, amit meglátni és megírni lehet, légyen szó a magyarság világcsoda-forradalmáról vagy a szerelem mirákulumának milliárdnyi csillagképéről, az emberi kultúra ókori és huszadik századi varázslatairól, rómaiaktól filmművészetig, a humor feltalálásától a magyar história örök érvényű, nagy tanításaiig. Ő volt az, aki – nem voltak éppen sokan, enyhén szólva – hosszú évekkel a rendszerváltozás előtt forradalomnak és szabadságharcnak – nemcsak mondta, de írta is 1956-ot (több regényében!) és a rendszerváltozást követő, balliberális mocsokáradat kellős közepén volt mersze és szelleme, erkölcse és kultúrája megírni az igazságtalanul máig talán legtöbbet mocskolt magyar államférfit, 1956 utolsó halottját, az elrabolt magyar területeket visszaszerző és a nemzetgyilkossági kísérlet után alig néhány év alatt országot újraépítő-erősítő Horthy Miklóst (Sátánizált Horthy című könyvében). És ő volt az, aki „helyretette” Karinthyt és Esterházy Pétert, máig felülmulhatlanul megfogalmazta, körbejárta a komikum lényegét, sok egyéb kiváló jelző mellett például hisztero-visongároknak (is) minősítette az idegenszívű libernyákok bandáját, és elintézte, kiügyeskedte, hogy megjelenhessen a magyarok szenzációszámba menő, világ csodájára előkerült ősgesztája, a Tarih-i Üngürüsz.

Még jócskán lehetne folytatni. Karcsi bátyánk – VELÜNK volt. Így, csupa nagybetűvel. Döbrenteivel, amikor üldözték, és Hernádival meg Gyurkoviccsal, amikor őket nyüsztették, s még e sorok írójával is – amikor kivel kellett, amikor amire szükség volt. „Nagy dolog az, ha valakire azt mondhatjuk, velünk volt. Benne van minden” – bölcselkedett Rejtő Jenőnél Csülök – és Szalay Karcsi bátyánk valóban úgy volt velünk, hogy azzal Rejtő éppúgy elégedett lehet, mint Bem apó vagy Pongrátz Gergely, kegyelmes Szent László király, netán egy másik derék kormányzó, bizonyos Hunyadi János is. Ő volt az, akit fel lehetett és fel is kellett hívni egy-egy viharos írószövetségi közgyűlés után, ott van Tari Pista meg Vicei Karcsi a Délvidékről, Pardi Anna és Döbrentei Kornél, Ködöböcz Gábor és Borbély Laci – és Karcsi bácsinak szólni kell, értesíteni, beszámolni, tanácsát kérni, együtt háborogni vagy örvendezni vele. Mert ő – velünk van, tényleg. Mindig.

Halogatom a halálomat – ezzel a címmel írta meg „memoárregényét”, amely pontosan olyan okos, olyan szellemes és olyan bravúrosan mély és elegáns szellemiségű volt, mint ő maga.

Igen, Karcsi bátyám, halogatjuk. Amíg csak lehet. De ha most azt írom, te már végleg elhalogattad a halálodat, nem az elhalálozás elhallgatására, nem is a halogatás végére gondolok. Hanem arra a végérvényes elhalasztásra, amely nálad ezzel a fránya elmúlással történt. Addig halogattad, amíg – látjuk – tényleg elment a fenébe, te meg változatlanul, váltig itt vagy, és itt maradsz, mert aki ugye velünk volt és velünk van, az velünk is marad, és ez, minden barom látszat dacára, nem szólam, hanem evidencia. Szóval jelenthetem, hogy minden rendben van, úgy hiszem.

A szerző író