A luxus hozzáadott érték

2025 tavaszán ott tartunk, hogy sajátos TikTok-hadjárat bontakozott ki: ebben kínai gyártók és influenszerek azt állítják, hogy a nyugati luxusmárkák termékei valójában Kínában készülnek, azokat pedig logó nélküli formában, töredékáron is meg lehet vásárolni. E virális videók az Egyesült Államok és Kína közti vámháború következményeként jelentek meg, mintegy új mókavonatként szállítva az őrült híreket fogyasztó virtuális utazóközönséget. A videókban kínai gyárvezetők kitálalnak: azt magyarázzák, hogy ők gyártják a híres márkák termékeit, amelyeket aztán a nyugati cégek emberi aggyal felfoghatatlan haszonkulccsal adnak tovább. Mivel a TikTok kínai, sokakban jó okkal merülhetett fel, hogy el is kezdték vágásra használni az app élét is a kínaiak, ráadásul olyan helyen, ami valóban halálos sebet tud ejteni a nyugati világon. A nagy szemekkel csodálkozó művésznők, akiknek minden álma egy mások által megszerezhetetlen táska, most úgy érzik, hogy „átverték” őket.

Nehéz sorrendet felállítanom az engem legkevésbé érdeklő témák terén, de azt hiszem, hogy a bulvár, a divat és a parasztvakítás az, amik a legalsó sorokban helyezkednek el. Ám ebből az aspektusból annyira érdekelt a dolog, hogy szabadidőmben tisztességesen beleástam magam. Sokakkal beszélgettem, sokat olvasgattam különféle nyelveken, és azt kell mondanom, hogy ez a jelenség egyszerre kelt bennem izgalmat és kételyt.

Arról tudtam, hogy valójában mekkora lufi a „magas hozzáadott érték” a nyugati világban (ez az egyik kedvenc kifejezésem a NYÚZ című műsoromban is), viszont az még engem is meglepett, hogy a kézzel készült európai luxustermékek valójában már nem kézzel készülnek. Komolyan foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy hitelesek-e a TikTok-videókban szereplők állításai, vagy itt egy kínai dezinformációval egybekötött hangulatkeltésről van szó. Az emberi ostobaság témája azonban, bár nagyon adná, nem most fog előkerülni: nem ér váratlanul, hogy emberek képesek kiadni egy panellakásért százmillió forintot, csak azért, mert jó környéken van, ahogyan az sem lep meg, hogy valaki oligarchafeleség létére kifejezetten igényli, hogy előszobáztassák, és egy nagyon beteg eljárás során „érdemelje ki” azt a táskát, ami annak a szimbóluma, hogy „különb a többi embernél”. Természetesen a Trump-féle vámháborúra is kitérhetnék, mivel ha ez nincs, akkor nincsenek ezek a videók sem, ám felesleges.

A TikTok-videók visszatérő állítása, hogy a luxusmárkákat kínáló cégek jelentős része Kínában gyártat. Egy Wang Seng nevű felhasználó például azt állította, „a világ luxustáskáinak 80 százalékát Kínában készítik”, függetlenül attól, mi áll a címkén. Szerinte a márkák „majdnem kész táskákat visznek haza saját országukba, ott újracsomagolják, és rápattintják a logót”, így kerül rá a „Made in Italy” vagy „Made in France” felirat is, mivel onnantól jogtechnikailag a helyzet olyan, mint a „nem orosz”, hanem „indiai” olajjal.

A valóság ennél árnyaltabb. Európában szigorú címkézési szabályok vannak érvényben: Ahhoz, hogy egy termékre ráírhassák azt, hogy „Made in Italy” vagy „Made in France”, a „legutolsó érdemi átalakítást” az adott országban kell végezni. Az embléma rápattintása a jog betűje szerint ehhez kevés lenne (ettől még természetesen nem mindenki tartja be a törvényt csak azért, mert törvény). Ezért a legtöbb nagy luxusmárka a hivatalos kommunikációjában kiemeli, hol zajlik a gyártás. A Hermès például felsorolja az összes üzemét és műhelyét (mind Franciaországban van, Kínában egy sem), a Louis Vuitton hasonlóképp nem tüntet fel kínai gyárat. Viszont valóban vannak márkák, főleg a luxus alsóbb kategóriájában lévők, például egyes Ralph Lauren- vagy Prada-termékek, amik bizonyos gyártási fázisokat tényleg Kínában végeztetnek. Ilyen lehet például az alapanyagok előkészítése vagy bizonyos komponensek gyártása. Egy dominikai lap cikkében a CNN-re hivatkozva áll, hogy az óraalkatrészeket vagy egyéb kiegészítőelemeket Kínában gyártják, majd a finom-összeszerelés Svájcban/Franciaországban történik. A Hermès és a legfelső kategória azonban kitart amellett, hogy saját műhelyeiben, házon belül gyárt, például a hírhedt (és számomra semmiképpen sem híres) Birkin és Kelly táskák esetében a Hermès ragaszkodik a franciaországi, kézi gyártáshoz. A titoktartás viszont nem jellemző az iparágra. A szakértők megjegyzik, hogy „egyik márkára sem lehet száz százalékig kijelenteni, hogy semmit nem gyártat Kínában”, hiszen a globális beszállítói háló kiterjedt, és a luxusmárkák is jelen vannak Kínában.

Lendületből nem lehet kijelenteni tehát, hogy igaz a TikTok-on terjedő szenzáció, miszerint minden luxustermék Kínában készül. A csúcs-luxus kategóriában ez többnyire hamis állítás. Viszont elég „baj” az, hogy részigazság igenis rejlik benne: a nagy márkák is kihasználják a globális értékláncokat, és kifejezetten gyakran előfordul, hogy kínai üzemekben készülnek félkész termékek vagy alkatrészek, amelyeket aztán Európában fejeznek be. Ezért a „Made in Italy” címke sokszor annyit jelent, hogy a termék utolsó simítása, például a bélés bevarrása és a márkajelzés felhelyezése ott történt, noha az előmunkálatok máshol zajlottak.

A TikTok-videók egyik legprovokatívabb eleme, hogy tételesen felsorolják egy-egy luxustermék anyag- és gyártási költségeit, majd összevetik a végfelhasználói árral. Az egyik jól terjedő klipben egy kantoni gyár képviselője részletezte egy Birkin táska árát. Elmondása szerint a kiváló minőségű Togo bőr beszerzése mintegy 450 dollárba kerül, a varráshoz használt cérna a Fil Au Chinois francia márka terméke (a cérnák Rolls-Royce-a), a fém kellékek, élzáró festék, bélésanyag meg a cipzár hasonlóképp „a legjobb” forrásból származik. Mindezeket összeadva, beleértve a munkaerő költségét is, egy ilyen táska előállítási költsége kb. 1400 euró. Ezzel szemben a Hermès butikban ugyanez a táska 38 ezer euróért talál irracionalitásra vevő gazdájára. Ráadásul, várólista és „meghívás” után. A kínai videók tehát arra világítanak rá, hogy több tízezer dolláros haszon van beépítve egy-egy ikonikus termék árába. A példa szerint kb. 36 600 eurónyi pluszt szereznek csak a márkanév „magas hozzáadott értéke” révén.

Nem csak a táskák esetében vetődik fel ez a kérdés. Ruházati és cipőmárkák esetén is jellemző, hogy a gyártás önköltsége a végső ár töredéke. A luxusmárkák árazásában nemcsak a márkanév a meghatározó, hanem a szűkösség (a limitált kínálat) és az, hogy mennyire száll el a látványától az, aki előtt azt megmutatják. Valójában ezért a vakításért fizet a vevő, nem az anyagért vagy a munkaidőért. Az elmúlt években ráadásul a covid után több márka drasztikus áremeléseket hajtott végre anélkül, hogy azt a költségek indokolták volna. Ezt a jelenséget greedflationnek, azaz kapzsiságinflációnak nevezik. Ez az, amikor a kereslet és a márkahűség lehetővé teszi az aránytalan árnövelést. Ezt nem én állítom, hanem a Vogue Business cikkében találtam, akik velem ellentétben értenek hozzá.

Tavaly a milánói ügyészség indított vizsgálatot, amely feltárta, hogy némely luxusmárka alulfizetett dolgozókkal működtetett olaszországi alvállalkozóknál gyártat, miközben az árakat meredeken emelte. Az efféle ügyek rávilágítanak: sok esetben lufiszerű a különbség a költség és az ár között, a fogyasztó leginkább azért fizet, hogy játszhassa az eszét, mert élete a státusz, nem tud szépen gazdag lenni. Ennek megértéséhez érdemes tudni, hogy azok az emberek, akik igazán gazdagok, egy átlag hétköznapon mindennek szeretnének kinézni, csak gazdagnak nem. Örülnek, ha végre nem egy két lábonjáró ATM-nek nézik őket. Ráadásul gazdagnak lenni alapvetően nem egy biztonságos állapot, az embert állandóan át akarják verni, meg akarják környékezni, ki akarják használni, a világ nagyobb részén pedig fejbe is akarják lőni, de minimum ki akarják rabolni. Az Instán magángépeken magukat fotózó művésznők azonban általában nem azért igénylik ezeket a táskákat és cuccokat, mert szeretik, ha veszélyben vannak, hanem azért, mert így végre azt mutogathatják az ismerőseiknek, hogy mennyire kinőttek onnan, ahová születtek. Hasonló a helyzet az újgazdagokkal is és azokkal, akik nemrég tudtak valami illegális tevékenységből vagy közpénzbuliból kihasítani egy nagyobb szeletet. Oroszországban az ilyen emberekre egy Magyarországon is sokak által ismert gondolatot szoktak mondani: „Kiszedheted a lányt a faluból, de a falut sosem tudod kiszedni a lányból.” (A falu itt nem konkrét helyszínt, hanem életszemléletet hivatott ábrázolni.)

Természetesen a luxusmárkák védik az árszintjük jogosságát. Azt magyarázzák, hogy a kiemelkedő minőség, dizájn és kézműves munka hosszú éveken át felhalmozott szaktudást, befektetést és hírnevet testesít meg. Például a Hermès esetében a táskák egy mester keze munkáját dicsérik, aki évtizedes képzés után válhat jogosulttá ilyen munkára, ezt a tudást és időráfordítást építik be az árba. E logika szerint az általam rendszeresen kinevetett „magas hozzáadott érték” valós, hiszen a márkák nem pusztán bőrt és cérnát adnak el, hanem a luxus élményét, garanciáját és exkluzivitását. És egy joviális kis öreg szaktudását, aki igen-igen ért a bőrhöz. Nos, kutatásom során én a magam részéről úgy találtam, hogy az utóbbi évtizedekben sok luxuscikk egyszerűsödött, és elvesztette azt az összetett kézműves jellegét, ami valóban megkülönböztette a hamisítványoktól. Ma már feliratos pólókat, egyszerű sneakereket is árulnak luxusáron, amiket sokkal könnyebb másolni, így a felár gyakran nem a bonyolult, utánozhatatlan kézművesmunka díja, hanem pusztán márkafelár, amit a parasztvakítás igénye tart fenn. Így aztán a luxusipar árazása (nem minden esetben, de általában) mítoszokra épül, és a valós érték és ár között jókora lufi van.

A Hermès határozottan tagadta, hogy táskáit Kínában gyártanák (ők Franciaországot jelölték meg egyedüli helyszínként), a Lululemon pedig közleményben reagált, hogy portékájukat nem a videókban szereplő kínai beszállítóktól szerzik. Sok nagy márka azonban hallgat, nem akaródzik nekik minden egyes videóra reagálni. A France24 és mások cáfoló anyagokat tettek közzé, melyek szerint a „luxustáskák 80 százaléka Kínában készül” állítás hamis és erősen túlzó. A legnagyobb gyanú pedig az, hogy a TikTok-videók készítői valójában nem is a luxusmárkák hivatalos beszállítói, hanem ügyes hamisítók vagy párhuzamos gyártók, akik kihasználják a helyzetet, és valójában saját maguknak csinálnak reklámot. Noëmie Leclercq oknyomozó újságíró szerint a videókban mutogatott termékek többsége nagy valószínűséggel hamisítvány vagy legalábbis semmiképp sem a márkák engedélyével készült eredeti áru. Ha így van, akkor a TikTokon szereplő kínai gyárosok megtévesztő módon tüntetik fel magukat úgy, mintha ők dolgoznának a luxusmárkáknak, miközben valójában a hamispiac szereplői.

Felmerült az is, hogy mindez tudatos kínai dezinformációs kampány a Nyugat magas hozzáadott értékű mítosza ellen. Logikus, hogy a kínai kormány sem bánhatja ezeket a videókat, sőt talán bátorítja is a hamisítványok elárasztását, megtorlásként arra, amit az Amerika mostanában és az EU korábban művelt velük. A jelenség beleillik abba a képbe, hogy geopolitikai fegyverként is bevetik a hamis luxust (meg a közösségi oldalakat): Kína az emberközpontú Nyugat legfontosabb lábát próbálja kirúgni, azt, ami szerint az egyén, az individuum melója, tehetsége, tudása valami igazán rendkívüli érték, ami miatt fent kell tartani a jelenlegi világrendet és határokat, meg kell fogni egymás kezét, és azt kell énekelni, hogy We Are the World.

Aki követi az Ultrahang Pluszon azokat a Hírmixeket, melyeket én szerkesztek és mondok el, vagy a szellemességgel átitatott NYÚZ-t az én csatornámon, tudhatja, hogy mindent sok különböző irányból meg kell vizsgálni ahhoz, hogy valóban objektív képet kapjunk. A TikTok-videókat szerintem komoly fenntartással kell kezelni úgy általában is, nem csak akkor, ha ennyire látványosan meg akarnak dumálni valamiről. Hasonló a helyzet az X-szel és valamennyi más platformmal is. Viszont azt is gondolom, hogy ezek a videók valójában rávilágítanak azokra a létező jelenségekre, amelyek a nyugati életmód és gazdaság abszurditását bizonyítják. Ám a szenzációs tálalás mögött sok esetben szándékos félrevezetés áll, de minimum úgy alakítják a mondandót, ahogy a nyugati sajtóban is szokták róluk, a kínaiakról (például az ujgur munkatáborok vagy a társadalmi pontszám kapcsán). Derek Guy divatújságíró például kiszúrta, hogy az egyik ilyen videóban a gyárigazgató rosszul nevezi meg a bőrtípust, téves árat mond, és kerüli a valódi szakmai részleteket (például a speciális Hermès varrásmódszer említését), ezt az amerikai állami NPR-nál találtam. Ez pedig elég valószínűvé teszi, hogy nem egy valódi ex-Hermès alkalmazott vagy beszállító beszél. Meg aztán az is gyanús, hogy ugyanaz a személy tűnik fel különféle kategóriákban, egyik nap Hermès-táskákról, másnap nyugati autókról mondva hasonlókat. Alighanem egy átlagos intelligenciával bíró ember pontosan tudja, hogy ez mit jelent.

A Hermès, a Chanel, a Louis Vuitton és más nagyházak nagyon kellemetlen helyzetben vannak, mert még csak reagálniuk sem igazán szabadna. Mivel ilyesmivel is foglalkozom, el tudom mondani, hogy én biztosan nem tanácsolnám azt egy partnernek, hogy magas pozícióból leálljon vitatkozni egy TikTok-videón magyarázó ismeretlennel. Ráadásul azon emberek többsége, akik ezeket a videókat nézik, finoman szólva sem a leendő vásárlók. Viszont tény, hogy akadnak köztük escortok, énekesnők, barátnők, időszakos feleségek vagy műsorvezetők, akik maguk is úgy pörgetik a TikTokot, mint egyszeri TikToker a pillangókést.

Ehelyett azt tanácsolnám, hogy a saját csatornáikon hangsúlyozzák a kézművességet és az európai műhelyeket. A közösségi oldalakon a bőrös mestereket mutassák be név szerint és minden olyan dolgot, amit meg lehet mutatni, jelenítsék meg azokon a felületeken, ahol a vásárlóikat el tudják érni. Például zárt csoportokban.

Ám szerencsére ez a teher nem az enyém, így jól szórakozom azon, hogy a Lululemon tagadta a kapcsolatot a szóban forgó kínai gyárral. A Gucci, a Chanel, a Dior viszont síri kussban van, és semmilyen szabadon elérhető forrás nem utal arra, hogy bármit is mondanának. A Hermès egyes források szerint kijelentette, hogy igazán drága dolgokat nem gyárt Kínában, de mélyreható nyilatkozatot azért ők sem adtak.

Azért hajlok arra, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű másolatokat készítők kreatív virális kampányáról, mert a legelevenebb részébe vágtak bele a nyugati gazdaságnak és társadalmi berendezkedésnek. Pontosan ezért írom meg ezt a kimerítő hosszúságú anyagot. Most, amikor minden megkérdőjeleződik a nyugati társadalmakban a jogbiztonságtól a választásokba és a sajtóba vetett hiten át a gazdasági alapvetésekig, a nyugati világ ékköveit megpiszkálni nagyon időszerű dolog.

Gondban is vannak ezek a cégek. Pontosan tudják, hogy a drasztikus árcsökkentés nem lenne bölcs, mivel azzal beismernék, hogy eddig túlárazták a termékeiket, és „a luxus nem érte meg az árát”. Ez pedig a luxusmárka létének alapját (a túlárazott semmit) kérdőjelezné meg. Márpedig a túlárazás a nyugati jólét és gazdasági növekedés legfontosabb forrása a gazdaság más területein is. Elég csak a felfoghatatlanul drága nyugati fegyverekre gondolni, amik ott égnek el az ukrán fronton úgy, hogy a töredékükből gyártott orosz, iráni és észak-koreai megoldások gyújtják fel azokat. Vagy a százmilliós panellakás, az értelmetlenül drága infrastrukturális beruházások, esetleg a nevetségesen túlárazott egészségügyi szolgáltatási díjak és gyógyszerek is jó példák lehetnek. Amerikában ráadásul minden ilyesmi hitelből megy jórészt.

Olyan mély, emberi, zsigeri romlottsága van a nyugati társadalmaknak, amely most bűzlő fáklyaként világít, mielőtt kihunyna. Azért élcelődöm ezen rendszeresen, mert a magas hozzáadott érték inkább egy kulturális konstrukció, semmint valós gazdasági tartalom. Az emirátusi vásárlók ma már előszeretettel vásárolnak kínai luxusautókat, melyek egyrészt jóval olcsóbbak, ugyanakkor sokkal innovatívabbak és érdekesebbek, mint az európai társaik. Régen egy Ferrari vagy Rolls-Royce azért volt élmény, mert óriási műgonddal, szó szerint kézműves termékként készült. A kínaiak nem ígérnek ilyesmit, nincs múltjuk, és így nem is lehet hozzáképzelni semmit, ami a valóságban ne lenne ott. Viszont egy mai Lamborghinihez képest, amin még az indexnek vagy egy kapcsolónak is van VW-csoportos cikkszáma, nincsenek túlárazva.

A jelenség kapcsán a PMC anyagában fontos dolgok állnak. A személyes és a társadalmi vonatkozás kapcsán kell ezt a bolondságot megvizsgálni: a társadalmi hatás azt jelenti, hogy a luxustárgyak hamis önigazolások arra vonatkozóan, hogy az egyén különb, mint a többi. Az emberek azzal, hogy drága holmikat viselnek, kommunikálják is ezt, ez a társadalmi hatás. Még csak nem is a luxusra kell itt gondolni, hanem két nagyjából azonos minőségű és képességű termék között is fontos az árazás. Ha olyan dologról van szó, ami gyakran jelenik meg mások előtt, a legtöbb ember, ha megengedheti magának, akkor azért veszi meg a drágábbat, hogy nehogy szégyent valljon. Ez egy abszolút nyugati társadalmi szokás, és a „jólétből” fakad. Sok ember fejében összekapcsolódik a magas ár a magas értékkel és azzal, hogy kifelé ez bizalmat kelt. Az ár maga egyfajta minőséggarancia is, és azzal is nyugtatják magukat sokan, hogyha drágább dolgot vesznek, annál kisebb a rizikó annak elromlására. E logika szerint ha valami nem drága, nem is lehet jó. Ezért még ha tudják is, hogy az anyagköltség alacsony, a márkanévért és az általa biztosított presztízsért hajlandók többet fizetni még a nem luxus termékek esetén is.

Ezért volt ciki az „olcsó kínai”, ami valójában sok esetben még mindig működik. Nálam például még mindig megvan a gyerekkori Beijing tévém, a nyolcvanas évek végéről, most éppen a NYÚZ díszleteként szolgál. Soha semmikor sem kellett szerelni, pedig Antall József halála miatt nálam ezen szakították meg a Kacsameséket is annak idején.

És most ér össze mindaz, amiről fentebb írtam, a nyugati társadalmak legérzékenyebb pontjánál. Aki eddig kitartott, és még mindig olvassa ezt a szöveget, most lesz igazán boldog vagy mérges. Ahogyan a PMC anyagában is látni, a vásárlás a hedonizmushoz és önkifejezéshez kapcsolódik a nyugati társadalmakban. A luxuscikk birtoklása örömet és elégedettséget nyújthat önmagában, már a kicsomagolós videók is elegendők sokak számára, hogy ezt az örömet átéljék egy drágább laptop kapcsán. Ez a pornónak egy nagyon speciális változata, amelyben semmiféle szexualitás nincs, kielégülés mégis van sokak számára. Az emberek egy jó része különlegesnek érzi magát a vásárlástól, jutalmazza magát vele egy sikerért, vagy éppen a bánatát enyhíti vele. Sokan pedig azért vásárolnak valamit, mert olyanná akarnak válni, amilyennek a márkát látják vagy azokat, akik az adott terméket használják, illetve a legszörnyűbb esetben pedig olyanok akarnak lenni, mint amit a reklámokban látnak. Utóbbiak sajnos menthetetlenek.

Egy érdekes kognitív minta is működik: ha már sok pénzt ki adott valaki valamiért, hajlamos utólag is igazolni a döntését azzal, hogy annak meg kellett érnie az árát. Így a drága dolog megerősíti önmagát a fejében, kevésbé ismeri be az egyén, ha esetleg tévedett.

Igaz az is, hogy ezek alapvetően emberi tulajdonságok, és társadalmaktól függetlenül működnek az egyének többségénél. Egyes kultúrákban a luxusfogyasztás nyílt felvállalása bevett módja a társadalmi rang kifejezésének (éppen Kína újgazdag rétegeiben különösen igaz ez), míg máshol (például Észak-Európában) visszafogottabb a pazarlás mutatása. Csak hát globálisan az utóbbi években megfigyelhető a luxus demokratizálódása, ezért fontos ez a téma ennyire. A nyugati világban egyre többen engedhetnek meg maguknak legalább kisebb luxust (parfümöt, övet, használtpiacról táskát stb.). Ez azt is jelenti, hogy sokan presztízs okán vesznek meg egy-egy méregdrága holmit, sokszor úgy, hogy anyagilag megfeszülnek érte, de a státuszvágynak engednek. A probléma az, hogy ez a nyugati világban már messze nem a felső középosztály hobbija, széles tömegek viselkednek így. A TikTok-videók pont ezt a mintát figurázzák ki: rámutatnak, hogy „nézd, ugyanazt megkaphatnád olcsón is, csak a márkajelzés hiányzik”. Ezzel a nyugati embert arra késztetik, hogy elgondolkodjon: az embléma és a vele járó presztízs ér-e hússzoros felárat, vagy jó lesz neki az „eredeti” kínai is?

Ezek a videók azt sugallják, hogy egy bizonyos ponton túl a „minőség” csak egy mítosz, amelyet a márkák marketingje teremtett, és a termék valójában semmivel sem jobb, mint egy márka nélküli, ugyanazon gyárban készült darab. A nyugati ember erre azt mondaná, hogy a mesevilág felépítése, a hit megteremtése, avagy a brandépítés költségei is valósak: a divatházak évente dollár százmilliókat költenek reklámokra, divatbemutatókra, zászlóshajókra a világ legdrágább utcáin, sztártervezők fizetésére stb. Ennek a költségét bele kell építeni az árba, különben a cég nem lenne nyereséges. Így amikor azt mondják, „magas hozzáadott érték”, annak része a luxusmárka mint üzleti gépezet fenntartása is. Viszont mindannyian tudjuk, hogy ezek a valóságban nem termeltek semmit, nincs kézzelfogható produktum, valójában egy mesevilágot, egy illúziót teremtenek, és ezen a hazugságon keres itt mindenki.

Ez ennek a történetnek a legfontosabb eleme. Az, hogy rengetegen, még azelőtt, hogy kitalálták volna, milyen neműek, azt találták ki, hogy miből lehet úgy pénzt csinálni, hogy valójában csak odaképzeli mindenki azt, amit ő elképzelt. Ez az a dolog, ami még Kínában is vad dolognak számít, alig-alig tudnak mit kezdeni vele, hát még Indiában vagy a világ többi részén. Ez az igazán húsba vágó dolog, ez az, amire a nyugati gazdaság teljesítménye épül, ez okozza a magas fizetések egy igen jelentős részét, nem a valódi termelőmunka. És ez akkor, amikor Trump vissza akarja hozni a fizikai munkákat az Egyesült Államok területére, igazán komoly támadásnak minősül Kína részéről, amennyiben szándékos.

Amikor a NYÚZ-ban erről viccelődöm, nálam a „magas hozzáadott érték” kritikája abban áll, hogy sok esetben ez az érték nem feltétlenül a termékben mint használati cikkben van jelen, hanem az odaképzelt ködben körülötte. A kínai videók pont ezt a ködöt oszlatják el, és megmutatják a neonfényes gyárat, a halomban álló, embléma nélküli táskákat, vagyis megfosztják az illúziótól a nyugati embert, visszadobva ezeket egy hétköznapi árucikk szintjére. „Ennyit ér a GDP-tek, a mesevilágotokkal együtt!”

A „magas hozzáadott érték” egy mítosz, hiszen nincs objektív mérce arra, mennyit ér egy kézzel varrott öltés, egy évtizedeken át megszerzett tudás, egy végzettség vagy éppen egy több száz éves céges múlt. Ám társadalmilag valóságos, aminthogy az olasz, a francia vagy éppen a német termékeknek már a származási helye is azt az érzetet kelti sokakban, hogy jó áruval van dolguk. Amíg az emberek hisznek ebben a mesében, addig az utolsó mentsvára még megmarad Európának. Ám miután elvesztette a katonai védelmet az Amerikától, az olcsó energiát Oroszországtól, ha még azt is elveszik tőle, amire ezt a mesevilágot felhúzta, egy sötétlő, digitális középkor vár rá.

A szerző rádiós műsorvezető