Észtország gyakorlatilag „sportot” csinál abból, hogy provokálja Oroszországot. Futószalagon „gyártja” azokat az intézkedéseket, amelyek felháborítják a Kremlt. Már évekkel ezelőtt, 2007-ben eltávolították Tallinnban a helyéről a Bronzkatonaként ismert második világháborús emlékművet. A szobrot a katonai temetőbe száműzték, ide kerültek azoknak a szovjet katonáknak a földi maradványai is, akiket köztemetőkben temettek el. Idén tovább folyt a „temető hadművelet”, mert az észtek már a katonai temetőben is lebontják a háborús emlékműveket és meggyalázzák az elesett szovjet katonák sírjait.
Oroszországban nemzeti konszenzus van a második világháború megítélésében, minden év május 9-én a moszkvai Vörös téren katonai erődemonstrációt tartanak. Mindezzel magyarázható, hogy a Kreml nehezen viseli, hogy Észtországban szabályos pogromhangulat uralkodik a népesség negyedét kitevő orosz kisebbség ellen.
Észtországban egyre-másra hozzák az olyan rendeleteket, amelyek megakadályozzák az orosz lakosságot abban, hogy felvegyék hazájuk állampolgárságát, részt vegyenek a választásokon, a többségi társadalommal egyenlő bánásmódban részesüljenek stb.
Egy dolgot azért ne felejtsünk el, hogy a mostani ukrajnai háború egyik kiváltó oka is éppen az volt, hogy az ország keleti részén élő, sok helyen többségben is lévő orosz lakosság ellen nem csak pogromhangulat volt, hanem szabályos pogrom zajlott. Arról már nem is beszélve, hogy maga a hivatalos észt politika az Európai Unión és a NATO-n belül az egyik leghangosabb háborús kardcsörtető.
Az észt magatartást akár meg is mosolyoghatnánk, hiszen egy kicsi, alig másfél milliós lakossággal rendelkező ország provokálja a világ legnagyobb államát, amelynek nem mellesleg, 150 millió állampolgára, egymillió embert számláló hadserege és hatalmas atomarzenálja van. Ezzel az erővel néz szembe az alig több mint hétezer harcost számláló észt hadsereg, amelynek nincs légiereje és számottevő flottája sem.
Mindennek ellenére az észt provokatív viselkedés meglehetősen veszélyes. Tallinn úgy gondolja, hogy bármit megtehet, az oroszok úgysem mernek megtámadni egy NATO-tagállamot. Az európai háborúpárti szószólók között Észtország áll az élen. Volt miniszterelnöke, Kaja Kallas jelenleg az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője. Manapság fontos szerepet játszik egy hatalmas európai védelmi terjeszkedés előmozdításában és NATO-csapatok Ukrajnába küldésében. A hat nemzet közül, amelyek nyilvánosan megígérték, hogy csapatokat küldenek Ukrajnába, Észtország vezeti a listát, bár nincs kit küldenie.
Mégsem mosolyoghatunk az észt politika viselkedésén, mert a sorozatos tallinni oroszellenes provokációk könnyen nagyon veszélyessé válhatnak. Igaz, hogy Észtország a NATO tagja, és Oroszország többször kijelentette, hogy nem akar a nyugati szövetségi rendszerrel háborúba keveredni, ez azonban adott esetben másképpen is alakulhat. A nemzetközi terrorizmus, a proxy és hibrid háború és a média „túlsúlyos” közvélemény-formáló szerepének korában már nem szükséges bárkinek is érdekei védelmében hivatalosan fellépni, vagyis nyíltan felvállalni a konfliktusban való részvételét.
Például nézzük meg, hogy mire készül néhány NATO-ország Ukrajna esetében. Hat tagállam katonaságot akar Ukrajnába küldeni, de ezek az alakulatok a nemzeti kormányok hatáskörébe tartoznának. Vagyis a NATO hivatalosan nem venne részt a krízisben, mégis jelen lesz Ukrajnában.
De ez fordítva is igaz, mert Oroszországnak is megvannak azok az eszközei, amelyekkel hivatalosan távol tudná magát tartani egy esetleges észt válságtól. Egy ilyen „felállásban” egy konfliktus esetében az abban részt vevő feleknek az érdekeitől függ, hogy kit tekintenek a krízis résztvevőjének.
Ha a háborúpárti uniós vezetők jelenlegi álláspontját vesszük figyelembe, akkor sok jóra nem számíthatunk.
Ezért veszélyes az észtek provokatív viselkedése, ami akár számukra katasztrófához is vezethet.
A szerző főmunkatárs