A tükör titka

Rövid hír adta tudtul, hogy októbertől bezár a budapestiek kedvenc fürdője, a Gellért, sokadik rekonstrukcióját elkezdendő. Darab ideig marad az emlékezés arra a gyógyhelyre, amelynek falai között a felfrissülést kereste a hazai polgár, amikor ide betért. Akik gyakran megfordultak a fürdő épületében, azok számára természetes látvány volt a bejárat jobb oldalán, a fal mélyedésében meghúzódó, ember nagyságú Szent Gellért-dombormű, amely nemes egyszerűségében és fehérségében emlékeztet a vértanúhalált halt férfiúra. A szerzetes kezében aranyszínű a kereszt, lábaihoz ismeretlen emberek gyakran tesznek le egy-egy szál virágot.

A domborműnek különleges története van, amit nem sejtenek a gyógyvíz látogatói. A nyolcvanas évek második felében még egy hatalmas tükör lógott a helyén, mígnem valaki kifecsegte a titkot. A fürdő népszerű, azóta már elhunyt masszőrje, Schwarcz Pista a hatvanas évek közepe táján baráti viszonyt ápolt egy bizonyos Gurmai Istvánnal, aki ugyancsak masszőrséggel kereste a kenyerét. Egy alkalommal Gurmai – a bor barátja – felöntött a garatra, és feltette Schwarcz Pistának a kérdést: „Tudod-e, hol bújt el itt, a falak között Szent Gellért?” Schwarcz Pista először csak mosolygott, mint akinek valamilyen tréfát kell megértenie, ám később egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta öreg kollégája szavait. „Azokban az ötvenes években – folytatta Gurmai – felszólítottak bennünket, hogy törjük össze a domborművet, mi azonban képtelenek voltunk erre. Megsajnáltuk, és megpróbáltuk megmenteni. Bebugyoláltuk újságpírok közé, és elébe tettünk egy óriási tükröt, felfelé pedig jelentettük, hogy végrehajtottuk a kérést.” Schwarcz Pista barátunk hitte is, meg nem is a történetet, és a bor rovására írta a dajkamesét, de a kisördög azért ott bujkált benne, és arra gondolt: egyszer mégiscsak meg kellene nézni, mi van a tükör mögött.

A hetvenes évek elején felkereste a Gellért fürdő akkori igazgatóját, és megpendítette neki a szóbeszédet, anélkül, hogy hivatkozott volna Gurmai Istvánra. Az igazgató válasza azonban így hangzott: „Még nincs itt az ideje, hogy a tükör mögé nézzünk!” Telt-múlt az idő, amikor egy alkalommal – és ekkor már 1987-ben jártunk – Szinetár Miklós, a televízió főrendezője látogatott el a Gellért fürdőbe, azzal a szándékkal, hogy A denevér című tévéfilmjéhez helyszíneket keressen. Neki is elmesélte Schwarcz Pista, hogy évek óta mi nyugtalanítja. A főrendezőnek és az operatőrnek nem kellett kétszer mondani, hogy pillantsanak a tükör mögé. Azonnal rabul ejtette őket a lehetőség, amelybe váratlanul csöppentek bele. A forgatás befejeztével senkinek sem tűnt fel, hogy a filmesek leemelték a vaspántokon nyugvó tükröt, és csodák csodája, ott állt előttük, kissé piszkosan, megviselten, de a túlélők szelíd mosolyával, hosszú szakállal Szent Gellért püspök – teljes épségben. A véletlennek tudható be, hogy a fürdőben éppen festettek, így aztán a fellelkesült fiatalemberek társadalmi munkában azonnal restaurálták a domborművet. Engedélyt senki sem kért, senki sem adott, és utólag sem vontak senkit sem felelősségre azért, amiért áthelyezték a tükröt az egyik falról a másikra. Akik részesei lettek a titoknak, tudomásul vették, hogy csoda történt.

Amikor a napokban a fürdő környékén jártam, a tavasz névjegye, egy csokor nárcisz feküdt Szent Gellért lábainál.

A szerző újságíró