Az ínség fogva tart

A minap a Duna vészesen alacsony vízállása miatt a Szabadság híd közelében a folyóból előbukkant a nevezetes ínségszikla-képződmény, amely – évszázadok óta, ha láthatóvá válik – nehéz idők eljövetelét jelzi. Szerencsére néhány nap elteltével a Gellért-hegyről valaha a folyóba leszakadt szikla el is tűnt, mert a Duna vízgyűjtő területein eleredt az eső, és így a természet jóvoltából az idei aszály réme kevésbé fenyeget. Mindenki megkönnyebbülhet. Kollár Kinga azonban alighanem elszontyolódik, mert pártjának a 2026-os választáson győzelmi reménnyel kecsegtető, össznépi nyomor, úgy tűnik, elmarad, zátonyra fut a brüsszeli kormánybuktató ármánykodás.

A mások kárán előnyök szerzése a brüsszeli ballib bürokraták köreiben elfogadott erkölcsi mérce, hiszen például az orosz–ukrán háború folytatásának erőltetése a csillagászati fizetéseket felnyaló képviselőknek egy igazi aranybánya. Tiszta nyereség minden egyes nap, amelynek csupán több száz halott vagy megnyomorított fiatal katona az ára. Kollár asszonyság is ebben a légkörben (az EU-képviselőség „a világ legnagyobb kamuállása, havi húszezer euróért” – copyright Magyar Péter) szocializálódott. Így fel sem foghatja, hogy honfitársai nyomorba döntésén fáradozni nem szép dolog. A legrosszabb kombináció, ha a butaság gonoszsággal párosul.

A történelem során a különféle természeti jelenségekből gyakran igyekeztek egyesek politikai hasznot kicsiholni. Legismertebb a csillagászatban jártas egyiptomi papok históriája, amikor az éhséglázadásra készülő jónépet a várható napfogyatkozással sikerült lecsillapítani. Az emberek éppen megrohamozták volna a papok élelmiszerraktárait, akik a tömeg előtt így szóltak az égiekhez: „Ó, hatalmas Nap, fordítsd el orcádat ettől a hálátlan néptől!” Néhány percre minden sötétbe borult, mire a megszeppent emberek meghunyászkodva tovább tűrték az éhséget. Magyar Péter pedig tavaly nyáron a globális felmelegedést igyekezett a maga javára felhasználni. A soha nem tapasztalt, forró nyári hetekben a kórházakat járva a klímaberendezés hiányával kábította híveit.

Bizonyára a (z agyhalottnak titulált) Kollár párttársa által kikotyogott, ötven lepukkant kórház egyik-másikában is szidalmazta az egészségügyet, ahol éppen a csupa hazafi tiszás EP-képviselők sikertörténete szerint a visszatartott pénzek miatt még nem sikerült gyorsan korszerűsíteni. El lehet képzelni, milyen fejmosást kapott főnökétől a képviselőnő. Ha készült titkos hangfelvétel, vélhetően azt kisípolások miatt vissza sem lehet hallgatni. Az évek óta Brüsszelben dolgozó Kollár hadilábon állhat az önismerettel is, finom taktikai érzéket feltételező képviselőként olyan, mintha egy hentes idegsebésznek szegődne. (Mellesleg – minő abszurditás – 2020-ban beiratkozott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre.)

Miközben zajlik a durvuló politikai élet, a Duna minderről tudomást sem véve évezredek óta tovább hömpölyög. Alant az ínségszikla, a víz surrogásán elmerengve felidézheti a múlt ínséges, emberpróbáló időszakait. Egy feljegyzés szerint 1870-ig elődeink 107 igazán szűkölködő korszakot szenvedhettek meg. A tatárjárást követően például az éhezés kínjait a túlélők halott gyerekek felfalásával csillapították, 1316-ban a különösen tartós rossz idő nyomán éhkoppon maradt ük-ükszüleink kutyahúst, macskahúst, galambürüléket nyomtak le a torkukon, az első világháborút követően pedig szalmát, őrölt tölgyfamakkot kevertek a kincsnél is drágább kenyérbe, hogy korgó gyomrukat megtöltsék. Mindezekhez képest a mai helyzet egy valóságos Kánaán, hiszen többségünk nemhogy éhezne, a statisztika szerint évente fejenként átlag 24 kilónyi élelmiszert dobunk a kukába.

Csakhogy a jólléthez nem elég dúskálni a finom ételekben. A Duna fenekén meglapuló zátony, ha most éppen nem is látható, mégis figyelmeztet rá, aki lelki nyomorba, sivárságba sodorja magát, például jó pénzért képes saját közössége, a hazája ellen fordulni, annak hiába van akár villája Madeirán, az ínség fogságából nem szabadulhat.

A szerző újságíró