Lengyel, német két jó barát – a nagyhatalmi ambíció mindent felülír

Ha valakinek még kétsége támadna, hogy a lengyel politika a globalista Polgári Platform kormányzása alatt kifordult önmagából, akkor van itt egy eset, ami meggyőzheti a kételkedőt, hogy bizony súlyos problémák vannak Varsóban.

Történt ugyanis, hogy az észak-nyugat lengyelországi Morągban befejeződött a helyi múzeum restaurálása. Egy múzeum felújítása általában jó dolog, mert a múlt értékeinek megőrzése, a hagyományok ápolása közös feladat. A tizenkétezer lakosú város azonban olyan régióban van, melynek történelme sok vitát, szenvedélyt hozott felszínre az elmúlt száz évben.

Lengyelország nyugati része eredetileg a történelmi Németországhoz tartozott a második világháború végéig. A szövetséges hatalmak a szovjetek által követelt keleti lengyel – Lviv (Lemberg) és vonzáskörzete – térség ellentételezésére ítélték a porosz részeket Varsónak. Vagyis, Lengyelországot jó száz kilométerrel nyugatabbra tolták, és az Odera és Neisse folyó vonalában állapították meg az új lengyel–német közös határt.

A felújított múzeum kapcsán most szembejött a múlt. A kulturális intézménynek ugyanis a Felső-Poroszországi Múzeum nevet adták, és feladata a porosz kultúra és hagyomány térségbeli bemutatása és ápolása.

A porosz kifejezés, a terület viharos történelme okán, Lengyelországban szitokszónak számít. A lengyel társadalom nagyobbik része, a náci német megszállók második világháborús tömeggyilkosságai miatt, még ma is ellenérzéseket táplál nyugati szomszédjával szemben. Az elemi iskolákban a nebulókba „beleverik”, hogy a németek a második világégés során hatmillió lengyel állampolgárt gyilkoltak meg.

A varsói kormány a második világháború után a szinte lakatlan – az előrenyomuló szovjet hadsereg a német lakosságot elűzte – porosz területekre a Szovjetunióhoz került keleti részek népességét telepítette be.

Az egész helyzet a mai napig indulatokat szül. Az elűzött németek leszármazottai arról panaszkodnak, hogy felmenőiket menekülésre kényszerítették és vagyonuktól megfosztották, a lengyelek pedig a véres múltat hánytorgatják fel. Mindehhez tegyük hozzá, az elmúlt nyolc évtizedben Varsó mindent elkövetett, hogy az új területeken a németekhez köthető múltbéli emlékeket eltüntesse.

Most akkor mi történt, hogy a politikai „spájzból” előkerült a konzervált német örökség. Az egyik helyi politikus még egy lapáttal rá is tett a porosz „tűzre”, mert szerinte a porosz identitás ápolást és népszerűsítést érdemel.

Most azonban fel kell tenni azt a kérdést, hogy miért volt szüksége Lengyelországnak egy ilyen provokatív lépésre, amely komolyan sérti a lakosság érzelmeit és ellenszenvet vált ki.

Akiknek persze tetszik az egész ügy, beleértve a Felső-Poroszországi Múzeum elnevezést is, azok a németek. Ráadásul a porosz kifejezéssel magában Németországban is nagyon óvatosan bánnak, mert az igencsak rossz emlékeket idéz elő. Most tehát úgy fest a dolog, hogy a „porosz” kifejezést a lengyelek hozzák ki a politikai kommunikáció karanténjából, amivel óriási szívességet tesznek a berlini kormánynak.

De mire ez a lengyel igyekezet?

Berlin és Varsó között az elmúlt időszakban vita alakult ki a második világháborús jóvátétel ügyében. A németek nem akartak fizetni, mondván, hogy Varsó erről lemondott. A lengyelek válasza az volt, hogy azt kényszer hatására történt, mert a kommunista időkben Moszkva ezt akarta. Persze, hogy ezt akarta, mert ha az akkori NSZK fizet, akkor az NDK-nak is fizetni kellett volna. Az ügy egyelőre függőben van.

Ennek ellenére Lengyelország most gesztust próbált tenni Németországnak. Ennek megvan a maga geopolitikai oka. A lengyelek a németekkel akarnak valamilyen tömböt alkotni Európában. Amíg Németországnak erős volt a gazdasága – azért most sem igazán erőtlen, de nem a régi –, addig senkire sem szorult. Most viszont gyenge lábakon áll a német gazdaság, ráadásul ezt kihasználva a franciák át akarják venni Németország vezető szerepét a kontinensen.

Varsó a térségben igyekszik hasonló szerepet felvállalni, de ehhez még nincs meg a kellő ereje. Így nem kizárt, hogy a két ország egymásra talál, mert tudjuk, „Egyedül nem megy”.

Most már csak az a kérdés, hogy a globalista varsói kormány mindezt hogyan lesz képes a lengyel társadalom torkán lenyomni.

A szerző vezető szerkesztő