Ami történt

Kereken nyolcvan évvel ezelőtt, 1945 április 4-én az égvilágon semmi lényeges nem történt a világháború magyarországi menetében. A végjáték legvégénél tartottunk: a megszálló sztálini csapatok tavaly augusztus vége óta a Keleti-Kárpártoktól elértek idáig, vagyis az ország nyugati széléig, közben mellékesen az elkerülhetetlen háborús viszonyokon messze túl öltek, pusztítottak, raboltak, nők tízezreit becstelenítették meg, rommá lőtték Európa egyik leggyönyörűbb fővárosát, és látványosan bizonyították a főfő maffiavezér, bizonyos J. V. Sztálin igazát, miszerint „ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova a hadserege eljut, ott a saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges”. (Idézi Milovan Gyilasz Találkozások Sztálinnal című híres könyvében.)

Hogy majdnem négy és fél évtizeden át „legnagyobb nemzeti ünnepünk” gyanánt próbálták mégis dícsőíttetni velünk ezt a – találomra – kiválasztott napot, azt állítván, a hős és felszabadító és dicsőséges stb. stb. szovjet csapatok ekkorra fejezték be Magyarország felszabadítását, magyarán április 4-én szállták meg teljes mértékben hazánkat, legutoljára, úgymond – ahogy belénk verték – elérve Nemesmedvest (a csonka országban a legelső, szintúgy „tanultuk” , Battonya volt) – mindennek elsődleges és legfőbb oka önnön természetük leglényegében: a gátlástalan hazudozásban rejlett. Nemcsak az nem számított, hogy Magyarország teljes megszállása pro forma úgy – talán – kb. április 6-ára, 7-ére fejeződhetett be – nem mindegy? kérdezhetnénk utólag keserűen –, de az sem nyomott a latban az égvilágon semmit, hogy még a felszabadítás helyett használatos össznépi „felszabadúlás” kifejezés is jóformán csak enyhe, eufemisztikus, vagyis megszépítő-enyhítgető elnevezése mindannak, ami igazából történt. Annak, ami – Gombos Gyula szavaival – egy hódító nagyhatalom módszeres berendezkedése volt egy maga alá gyűrt kis országban. Vagy úgy is fogalmazhatnánk: a közel fél évszázados (nem véletlenül a török időkhöz még elnevezésében és sok egyébben is hasonlítható-hasonlított) szovjet hódoltság kezdete. Annak minden borzalmával együtt, Rákosi-rendszertől az addig jószerével elképzelhetetlen terroron át a kötelező orosztanulásig, a totális kontraszelekcióig és tovább, tovább. Sokkal tovább.

Be kéne vallanunk: minden ellenkező látszat dacára mélységében és úgy istenigazából még most sem tudjuk, valójában mi is történt 1945 áprilisát követően, főleg ha a máig ható következményekre gondolunk, a lelkek torzulásaira, a családok, a gondolkodásmód, a körülöttünk és bennünk élő világ mineműségét illető horrorisztikus tényeken végigpillantani próbálva, például. Satöbbi, tehetnénk hozzá szarkasztikusan…

Amit Faludy Kádárnak írt – Rákosinak meg a többieknek is írhatta volna –, nevezetesen, hogy „egy országot toltál át Ázsiába” – már közelíti, de messze nem fedi le a lényeget. Hiszen Ázsia, egyre jobban látjuk és értjük – a szívünk mélyén meg ezredévek óta tudtuk, éreztük – távolról sem azonos, még csak nem is nagyon rokonítható a sztálini kommunizmus-rémálommal, még felületes-felszínes vizsgálódás során sem – hát akkor? Mindenképpen egy olyan másik – ember-alatti – világba toltak át bennünket a Dzsugasvili nevű tömeggyilkos és alvezérei, amely tőlünk, magyaroktól különösen idegen – mélylélektani-néplélektani-nemzetkarakterológiai szempontok szerint alighanem e tényezők magyarázhatják azt a legelső, különlegesen nekikeseredett dühöt és elszántságot, hogy éppen a Nagy Vezér szobrának ledöntésével és a szó szoros értelmében végrehajtott széttrancsírozásával kezdődött a világtörténelem egyik legtisztább, legdicsőségesebb forradalma, melynek valódi nagyságát, hősiességét még csak mostanában, hosszú évtizedek után kezdjük felismerni.

A 22-es csapdája írójának, Joseph Hellernek nagy sikerű könyve után volt egy következő, nem túl jól sikerült opusza, ezzel a címmel: Valami történt. Az egyik legszellemesebb recenzió címe az lett: Semmi sem történt. Azon a nyolcvan évvel ezelőtti tavaszi napon viszont – jelképes, históriai, a nemzeti sorsot alapjaiban meghatározó értelemben és összefüggésekben – persze igenis történt, pontosabban elkezdődött valami. Ami azon a baljós, vészterhes – látszólag gyönyörű, háborúvéget jelző, életet, örömöt, felszabadultságot sugalló – tavaszon, de főleg és leginkább: azt követően, négy és fél évtizeden keresztül történt: olyan történet, ami a leginkább a miénk. Ami a legszívhezszólóbban a mi történetünk. Mindazzal együtt, amit magával hozott. És ami nagy valószínűséggel még akkor is folytatódott vagy folytatódni próbált, amikor talán már nem is gondoltuk volna. És csak remélni lehet, hogy – mondjuk 2010-ben – végérvényesen véget ért.

A szerző író