Zsákutca vagy átmenet?

Mostanában egyre gyakrabban olvashatjuk az újságírókollégák sajnos reális megállapításait, miszerint Brüsszel kettős mércén alapuló és célzottan magyarellenes boszorkányüldözést folytat. Állításukat természetesen számos ténnyel támasztják alá, mivel bőven van miből választani, ugyanis Brüsszel, azaz az Európai Unió hátsó szándékú munkatársai nem fogynak ki az ellenünk irányuló fenekedésből. Nos, aki ezt cáfolja, az egyszerűen nem mond igazat. Kizárt ugyanis, hogy egy értelmes ember ne vegye észre, hogy már a belépésünk pillanatában jogi, gazdasági és kulturális csapdát állított nekünk Brüsszel, s állít azóta is; elég, ha csak arra a nemrégiben kiötölt őrületre utalok, amely arról szólt, hogy Magyarország fogadja be az összes, Európában „tevékenykedő” vagy éppen gyilkolászó migránst, azaz országunk váljon migránsgettóvá.

Van egy anekdota – ezek igazsága ugyebár mindig relatív, ámde igen gyakran cáfolhatatlanoknak bizonyulnak –, amely szerint annak idején Napóleon megkérdezte Charles-Maurice de Talleyrand-t, hogy mit tegyen a magyarokkal? A válasz ez volt: „Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” Nos, számtalan irodalmi és politikai alkotás, írás bizonyítja, hogy a Monarchia idején és a trianoni békediktátum után jórészt megvalósították Talleyrand elméletét, hiszen a múltunkat sokszor megpróbálták elhazudni, elvenni tőlünk. Azóta is sokszor éreztük, hogy a Kárpát-medencére bizony sokaknak fáj a foguk, valamint azt is, hogy nemcsak a múltunkkal, hanem a jelenünkkel is csúnyán bánnak, hiszen az Európai Unióban szinte napirenden van az ellenünk irányuló fenekedés, vádaskodás. Mi pedig sokszor elmélkedünk azóta is, hogy vajon zsákutcában van-e az életünk, avagy hihetünk-e egy olyan eljövendő korban, amely egyszer csak nyugalmat, biztonságot és békét hoz számunkra? Is! Most ugyanis csak a háborús fenekedésről és az uniós csatározásokról szólnak mindennapjaink, a békéhez meg láthatóan egyelőre cseppet sem kerültünk közelebb. Nem csoda hát, ha sok-sok ember úgy érzi, ez a világ valamiféle sötét zsákutcába jutott, ahonnét kitalálni nem egyszerű dolog. Ha például csak a mai újságokat nézem – április elseje van, azaz a bolondok napja – újból olvashattuk az Alapjogokért Központ főigazgatójának figyelmeztetését, miszerint, ha meg akarjuk óvni Magyarország szuverenitását és a nemzet biztonságát, akkor fel kell tárni a magyar belpolitikát külföldi pénzből és érdekből befolyásolni akaró szervezeteket. Már hogyne akarnánk megóvni! Nosza! Kezdjünk hozzá! Csak valaki mondja meg, hogyan? Lehetőleg ne úgy, hogy például börtönből lehessen irányítani egy kerület mindennapjait, mint ahogy ez mostanság a III. kerületben történik, amelynek polgármestere egy ideje már börtönben ül, és onnan irányít. Ki érti ezt? De olvashattuk azt is, hogy a Pride-pártiak újból utcára vonulnak, magyarán ismét nehéz lesz átmenni Pestről Budára és fordítva. A tüntetők vajon miért nem bérelnek ki egy stadiont? Ott vonulhatnának, még belépőjegyet is szedhetnének produkciójukra. De hát lényeg a balhé, a rendzavarás, a káoszkeltés, nem vitás. S akkor még Európa más országainak botrányairól nem is szóltunk.

Nehéz tehát megmondani, hogy jelen idő tájt zsákutcában vergődünk-e, s keressük a kijáratot, vagy egy olyan átmeneti korszaknak vagyunk kénytelenek tanúi lenni, amelyben leginkább a bizonytalanságérzet dominál? Nem csodálom, ha egyre többen fogalmazzák meg a világban, hogy úgy vélik, már tart a harmadik világháború. Nem tévednek szerintem cseppet sem, hiszen naponta éljük át a viszályokat, az egymás életébe való, jogtalan beleavatkozást, az erőfitogtatásokat, a hittel élők kigúnyolását, a mások gazdasági életébe történő, arcátlan beleavatkozási kísérleteket (lásd az emlegetett: migránsgettót Magyarországon című uniós tervet). Szóval a káosz egyelőre inkább fokozódni látszik, semmint enyhülni. S hogy a zsákutcából, a világ káoszából ki tudunk-e evickélni, arról nem mernék jóslásokba bocsátkozni. Már csak azért sem, mert régen köztudott, hogy a világelit azt akarja, hogy ne legyenek nemzetállamok. Ez lényegében azt jelenti, hogy identitás nélküli emberként kóvályogjunk a világban. No meg azt, amit csaknem tíz éve olvastam, miszerint a francia óvodákban bevezették a terrorizmus elleni védekezési gyakorlatokat, merthogy a franciáknak meg kell tanulniuk együtt élni a terrorizmussal, ez bizony része lesz a mindennapi életnek. Értik ugye? Nem megszüntetni akarjuk a terrorizmust, hanem kötelezően együtt kell élnünk vele. Az elmúlt évtized mindenesetre azt bizonyítja, együtt éltek vele, s nem lázadtak a parancs ellen. Sem Franciaországban, sem másutt.

Okos történészek, politológusok szokták mondani, hogy a világon semmilyen jogtalanság nem tart örökké. Biztosan így van, de legalább is jó volna, ha így lenne. S akkor talán még arra is választ kapnánk, hogy jelenleg egy zsákutcában toporgunk-e, vagy mindez, ami most a világot sajnálatosan jellemzi, csak átmenet, s mihamarább eljön az ideje az emberhez méltó változásnak.

A szerző újságíró