Egy új kihívás: a „DINK” életforma

Nemrég egy temetésen voltam, barátomat temettünk, egy közösségben negyvenegy éve kísértük egymás életét. A közösséghez tartozást úgy éltük meg, mint tanúságtételt. Tanúi, ezáltal részesei voltunk egymás életeseményeinek. Minden temetéskor azt élem meg, hogy a halál valójában az életről szól. Arról, hogy az utolsó lélegzetvételünktől vezessük vissza minden percünket.

Ez jutott eszembe, amikor az „Aggódnak a szülők, egyre népszerűbb a »DINK« életforma a fiataloknál” című cikk akadt az utamba (majd további hasonló cikkek áradata a témáról, érdemes a forrásokat megjegyezni: TWN.hu, evamagazin.hu, 24.hu, oeconomus.hu, etcetera.hu, nlc.hu, noklapja.hu). Az említett cikk valóságos reklámszöveg egy rendkívül káros életforma érdekében.

Miről is van szó? Néhány idézet a cikkből: „Míg régen az élet egyik legfontosabb célja a házasság és a gyermekek felnevelése volt, addig manapság egyre többen döntenek úgy, hogy nem vállalnak gyermeket, és a karrierjükre, vagy éppen a személyes szabadságukra fókuszálnak. Ennek a tendenciának az egyik legismertebb megnyilvánulása a »DINK« életforma, amely a »Dual Income, No Kids« (két jövedelem, gyerekek nélkül) kifejezésből ered, és a fiatalok körében egyre nagyobb népszerűségnek örvend. (…) Azok, akik ezt a modellt választják, gyakran a magas életminőséget és a pénzügyi függetlenséget keresik, amelyek elérése érdekében a gyerekvállalásról való lemondás mellett döntenek. (…) Sokan azzal érvelnek, hogy ez az életforma lehetőséget ad arra, hogy több figyelmet és energiát szenteljenek magukra… (…) A »DINK« életforma egy olyan jelenség, amely mind a fiatalok, mind a szülők és a társadalom számára új kihívásokat hozott. Míg a fiatalok számára ez a választás egyfajta szabadságot, anyagi függetlenséget és egyéni fejlődést biztosít, addig a szülők gyakran aggódnak amiatt, hogy elvesznek a hagyományos családi értékek, és hogy a következő generáció nem fogja úgy folytatni a családalapítás hagyományát, ahogyan azt ők tették.”

A leginkább vitára ingerlő megállapítás a cikk vége, ebben ez áll: „Az egyes emberek és közösségek számára más-más értékek és prioritások vonzók, és érdemes elfogadni, hogy a boldogság és a teljes élet fogalma mindenki számára mást jelent.” Mindezt szervesen kiegészíti egy szintén rohamosan terjedő együttélési forma, az úgynevezett „Látogató Kapcsolat”. Ez azt jelenti, hogy a partnerek külön élnek, saját lakásuk van és csak időnként találkoznak egymással. Ezáltal a találkozásaik mindig „ünnepiek”, az életük nehézségeiben nem kell, de nem is akarnak osztozni.

Az egészből az önmegvalósítás fétise és a pillanat élésének – a Carpe diem-nek – mindent átható eszménye sugárzik, szinte a maghasadás erejével. Mi hiányzik ebből az életstílusból? Elsősorban a felelősség egymásért és mindenekelőtt a tágabb közösségért. Gyakran a szeretet szabad megélésére hivatkoznak a „DINK” életmódot megélők, csak azt felejtik el, hogy a szeretetnek két – egymással összefüggő, kölcsönösen kiegészítő – dimenziója van: a közelség és a felelősség. Az önszeretet fétisizálása gátolja persze a közelséget, az egymás iránti felelősséget még inkább. Ez a kapcsolati forma ezáltal terméketlen, nemcsak a gyermek tudatos nem vállalása tekintetében, de a kapcsolat teljességének megélését, férfi és nő teremtés rendje szerinti kiegészülését, totális, azaz szellemi-lelki-testi egyesülését is lehetetlenné teszi. Két individuum esetleges, ezáltal bármikor egyoldalúan felbontható kapcsolatát eredményezi. A kapcsolatnak ily módon korlátozott a mélysége, a „válás” miatti fájdalom is csekély. Az eldobhatóság-felcserélhetőség-ideiglenesség „modern eszméje” az emberi személyt, az emberi kapcsolatokat is szétmállasztja, tárgyiasítja. A cikkben említett boldogság és a teljes élet iránti vágy elérhetetlen marad.

Ez a magatartás a társadalom organikus szövetét roncsolja szét: az amúgy is elbizonytalanodott generációs lánc megszakadását eredményezi. A „DINK” kapcsolat az önfenntartást egészen magas szintre emeli, szinte mindent legázoló magasságba, minden elé helyezve, az emberi faj (elsősorban nyugati fehér ember) fenntartása számára teret sem hagyva (sőt azt egyfajta megbélyegzésként a „náci ideológia” körébe helyezi). Mindez egyensúlytalan, diszharmonikus társadalmat eredményez. Jellemző, hogy a „DINK” életforma a modernitásra hivatkozik, amelyben „a család fogalmának és a gyermekvállalásnak az értelmezése alapvetően változott”. A modern társadalom ebben az összefüggésben szintén felmentés erre az önző életformára.

A „DINK” életmódot propagáló cikkek sora eleve felmentést ad a nyilvánvaló önzés vádjára azzal, hogy kijelenti, „a választásuk nem minden esetben önzést tükröz, hanem egy újfajta, a személyes vágyakra és lehetőségekre építő életfilozófiát”. Lám-lám, a korlátlan liberalizmus már életfilozófiát emleget, mintha erre az életformára egy valóságos filozófiai rendszert lehetne építeni. Mintha ez a szélsőségesen kizárólagosságra törő létforma érvényes és koherens válaszokat tudna adni az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire: kik vagyunk, mivégre vagyunk, mi az élet értelme? A „DINK”, ami immár nem csupán életforma, hanem eszerint valóságos életfilozófia, rendkívül korlátozott, sőt marginális választ képes csak adni ezekre az alapvető kérdésekre.

Ebben a létformában könnyen utat találnak az LMBTQ+ ideológia vadhajtásai is. Erre a jelenségre tekintve fel kell tenni a kérdést: mit kell, mit lehet tenni a „DINK” életforma pusztító jelenségével szemben? Sok mindent már megtettünk azzal, hogy az alaptörvényben szerepeltetjük azt, hogy „az apa férfi, az anya nő”, illetve, hogy „az ember vagy férfi, vagy nő”, a „házasság egy férfi és egy nő életszövetsége”, és a gyermeket különleges szellemi-lelki-erkölcsi védelemben kell részesíteni. Ezeken túlmenően kiemelt feladat a normalitás szellemében az organikus emberi kapcsolat, a távlatos, termékeny házasság embert formáló, társadalmat építő értékeinek, szépségének tudatosítása. Ennek a hétköznapokban a jelenleginél még fokozottabban kell megjelenni.

Még egy záró gondolat: azok a fiatalok, akik a „DINK” létformát választják, emellett döntenek tudatosan, életkori sajátosságuknak megfelelően, az életük végére nem gondolnak. Arra végképp nem, hogy mi mindennel kell majd elszámolniuk. Idősebb korukban már elkéstek a normalitáshoz tartozó válaszokkal, azzal, hogy jó lett volna elköteleződni, jó lett volna, ha gyerek(ek) körében öregednének meg, ők gondoskodnának róluk. Az életvégi visszafejtés kérdését fel kell tenni a mai fiatalságnak, amikor ezen életmód mellett döntenek – hiszen az utolsó lélegzetvételből kell visszavezetni minden megelőző percünket. Mert, ahogyan Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin írja, mindössze két nagy téma van: „az önzés és a halál”.

A szerző építész, címzetes egyetemi docens