Kondor Katalin

Vélemény és vita

Békességóhajtás

Eszük ágában sincs a fékevesztett demokráciájuk ellenére sem megmagyarázni a „népnek”, mire is volna jó egy háború, inkább üzengetnek

„Szállj le felséges palotád egéből/Béke! mennyeknek koronás leánya!/Szállj le s Európánk mezején jelenj meg/Már valahára! A vadon Marsnak dühödött kezéből/Üsd ki dárdáját: raboló vitézit/Puszta honnyoknak telekére vissza-/ Menni parancsold. Ily soká tartó viadal piaccán/A szeléd lelkek fene tigrisekké/Válnak, elszokván az igaz, s az érző/Emberi szívtől. A dühösséggel keresett dicsőség/Vesszen el, Múzsám szabadon kiáltja:/A borostyánág, ha vereslik, undok/Címer előttem – Szállj le! S vigasztald meg az árvaságot/Béke, mennyeknek koronás leánya!/Hajh! sok országok szava kér, jelenj meg/Már valahára.”

Virág Benedek 1830-ban elhunyt papköltőnk fentebb idézett, a mai olvasónak már különösen hangzó versét, s annak Kodály által megzenésített változatát életemben először, kisiskolásként Debrecenben, a város által rendezett nemzetközi kórusfesztiválon hallottam először. Az ötvenes évek nagy zenei sikere volt ez a fesztivál, mely főszereplővé tette a kórusmuzsikát és a kórusban éneklést, s ha megéljük, idén már harmincadik alkalommal rendezi meg a város a Bartók Béláról elnevezett Nemzetközi Kórusversenyt augusztusban. Most veszem észre, hogy imént azt írtam: „ha megéljük”. Elszólás volt, vagy inkább megérzés? Nem tudom. Inkább az utóbbi. Már csak azért is, mert az újságokban, a hírekben a békességóhajtásnak igencsak kevés bizonyítékát tapasztaljuk, sokkal inkább a háború továbbnyújtását óhajtó emberek véleményéről értesülünk, semmint az úgynevezett béketárgyalások sikeréről.

Itt van például a túlmozgásos francia elnök, bizonyos Macron, aki nyíltan háborúpárti, ám észérvekkel még egyetlen „elméletét” sem fejtette ki, mármint arról, hogy miért is lenne jó az ukrán–orosz csatateret Európára vagy tán az egész világra kiterjeszteni. Ezzel persze vélhetően nincs egyedül, legfeljebb uniós társai nem merik oly nyíltan belekiabálni az éterbe háborúpártiságukat, mint ahogy a francia elnök teszi. Mindeközben eszük ágában sincs a fékevesztett demokráciájuk ellenére sem megmagyarázni a „népnek”, mire is volna jó egy háború, inkább üzengetnek. Arról például, hogy mennyi vizet és valamiféle rágnivalót tegyen el a pincébe az európai ember, ha kitör az újabb világháború, hátha ezzel megússza. Aligha hinném, hogy ily könnyű lenne. Mármint megúszni. Egy Szibilla kellene hozzá, hogy megmondja, mi lesz mindebből. A szibillák ugyebár látnoki képességgel megáldott jósnők, csak már rég kimentek a divatból. Ma az elemzők és nem a jósnők korát éljük, no meg a felelőtlenül ígérgetőkét. Így aztán nem túl sok ígéret teljesedik be, ami a világpolitikai csatározásokat illeti, továbbá – ha őszinték akarunk lenni – egy idő óta Európa főemberei, ott, a magasságos unióban már nem is ígérnek semmit, de ha megtennék, akkor sem tartanák be. Úgyhogy lassan vagy inkább gyorsabban be kellene látnunk, hogy ezzel a társasággal nem megyünk sokra, pontosabban ebben a kocsmában szégyen benne lenni. Ez a „személyzet” nem érdekelt a rendben, pedig a hajdani kocsmárosok bizony kidobták a csehóból az oda nem valókat. És akkor rend támadt. Ebben az Európa-kocsmában bizony eltűnt a rend. A Teremtő által meghatározott rend. Vak, aki nem látja.

Őrzök néhány nagyszerű könyvet a hajdani betyárvilágról, melyhez – még Óbudán is – hozzátartozott a kocsmák világa. Mindegyikben számos anekdota van, s ha már a hajdani Óbudát említettem, álljon itt egy arról a tájékról szóló kis történet, melyet vélhetően többen ismernek. „Pista bácsi, a kocsmáros kinn állt az utcán, amikor elhaladt mellette az egyik régi törzsvendég. Barátságosan üdvözölték egymást, pár mondatot szántak is egymásra, majd Pista bácsi megkérdezte az illetőt, mikor látogat el már ismét a kocsmájába? A válasz így szólt: »Rögvest, ha már elfogyott az a hordó borod, amibe a kelleténél több vizet öntöttél.«” Nos, magam részéről tisztelettel ajánlanám az Európai Unió fő embereinek, hogy kezdjenek el végre megismerkedni a tisztességes élet szabályaival, és ne vizezzék a bort, mert annak nem lesz jó vége. Hátha sikerül megérteniük, hogy mi kell a békességhez. Ha ugyanis nem sikerül, kiürül a kocsmájuk. S ha már fentebb egy kétszáz éve élt költőt emlegettem, maradjunk a csodálatos magyar költőknél, ez is egy üzenet lesz, mégpedig József Attilától: „Én túllépek e mai kocsmán,/az értelemig és tovább!/Szabad ésszel nem adom ocsmány/módon a szolga ostobát.”

S akkor a békesség is megjön.

A szerző újságíró