Kossuth az ablakban

Március 15-re várva interjút készítettem 1995-ben Nagy Gáspár költővel, nemzeti ünnepünkhöz kötődő gondolatairól, emlékeiről. Ekkor idézte fel a nagyszülői házat. „…nem volt akármi, hogy a nagyapámék házában Kossuth fényképe díszelgett a falon. S akkoriban nagyon sok parasztházban, polgárház szobájában. És aki egy Petőfi- vagy egy Kossuth-kép előtt jött-ment a lakásban, másként tekintett a nemzetére; tudta, hogy a nemzetet szolgálnia kell.” Krúdy Gyula sorai: „…a függetlenségi eszme igen erős volt az országban…, kevés volt az olyan magyar ház, amelynek ablakába Lajos napján gyertyák, virágok és nemzeti szalagok közé ki ne tették volna Kossuth Lajos arcképét.” (Lovászy Márton legszebb évei, 1925.) Juhász Gyula mondatai: „Kossuth Lajos nagyságának és igazságának minden írott malasztnál és törvénynél beszédesebb és ékesebb bizonysága a magyar kiskocsmák és borbélyüzletek falának képei…, Kossuth imája a kápolnai csata után, Kossuth búcsúja az ország szélén…” (Kossuth Lajos, 1924.) A padlások tele voltak csupa régi holmikkal, melyeket az ünnepeken kitűztek, a lobogók Kossuth dicsőségét hirdették, amíg el nem következett a 20. század… Ilyen személyes viszony fűzte a magyar népet akkoriban Kossuth apánkhoz. E kötődés révén vált ereklyévé és követendő emlékképpé Kossuth minden személyes tárgya, mint például az aláírását viselő bankjegy, a Kossuth-bankó vagy a szakállviselet, a Kossuth-kalap éppúgy, mint Magyarország korona nélküli kiscímere.

Kossuthról igen sok képzőművészeti alkotás született, köztük színvonalasak is. Az első ábrázolások a ’40-es évek elején jelentek meg róla, a korszak legkiválóbb osztrák és magyar arcképkészítőitől, Franz Eybltől és Barabás Miklóstól. A két művész kőrajzai mesteriek voltak. A közönség itthon általuk, később pedig hazai és külföldi – német olasz, francia, angol és amerikai – képzőművész társaik révén ismerhette meg Kossuth arcvonásait. Merthogy korának férfiideálja is volt. De ami a legfontosabb: másolták, vásárolták, újranyomtatták ezeket a népszerű alkotásokat Kossuth haláláig. A mesebeli hősöknek kijáró különleges tulajdonságokkal ruházták fel alakját, hiszen ő testesítette meg a parasztság számára a magyarság függetlenség iránti vágyát, a társadalmi különbségek nélküli összetartozást, a szabadságot. Ez a magyarázata annak, hogy nagyon sok ház ablakában március 15-én ott díszelgett a kormányzó képe. Kossuth alakját a legszebben a parasztság őrizte meg dalaiban, mítoszaiban és legendáiban. Körükben még életében hőssé vált. Nem véletlen, hogy a parasztházak ablakaiban az ő személye köszönt vissza. A Kossuth-nóta pontos keletkezési idejét homály fedi. Születését mégis olyan legendák övezik, amelyek időhöz és nevezetes alkalmakhoz kötődnek. Szinte születése pillanatától nemzeti szimbólum lett. De több volt ez, mint egy népdal. „Kossuth Lajos azt üzente / Elfogyott a regimentje…” Első helyen áll a szabadságharchoz, azon belül a Kossuthoz kapcsolódó népdalaink között. A kormányzó személye a szabadságharc bukását követően, majd halála után még inkább felmagasztosult. 1850-ben a rendelkezés így szólt: „…pörge kalapot, tollat, trikolor szegélyt viselni nem szabad.” Ugyanígy betiltották a Kossuth-nótát is, amelyet sokáig titokban vagy más, de a magyarok számára világos jelentésű szöveggel énekeltek. Ezt igazolják Bartók és Kodály gyűjtései is.

Kossuth Lajos volt az egyetlen közszereplő politikus a mai napig a magyar történelemben, akinek a személyisége a nevezetes ünnepeken az ablakokba került! Ennél szebb gesztust nem kaphatott volna a kormányzó saját népétől.

Elképzelem, hogy anno a 19. században az asszonyok leveszik a Kossuth-képet szobáik faláról, letörülgetik a képkereteket, majd dolgos kezeikkel végigsimítják a keret üvegét, végül pedig olyan ablakmélyedésbe helyezik el őket, ahol jól láthatók az utcáról is. Elképzelem, hogy egy kisdiák tátott szájjal mered az ablakba kitett Kossuth-képre, és bizonyára arra gondol, hogy az iskolában, az irodalmi órákon másképp képzelte a halhatatlanságot.

A szerző újságíró