A világ a szemünk láttára alakul át. Olyan folyamatok zajlódnak, amelyek túlzás nélkül évszázadok óta nem látott változásokat hoznak. Kijelenthető, hogy fentiekről, még maguknak az eseményeket irányító politikusoknak is csak körülbelüli képük van a független változók óriási száma miatt. Kivéve persze, ha globalista az ember, mert akkor pontosan tudja a „tutit”. Nekünk földi halandóknak maradnak az analógiák és a forgatókönyvek.
Az általam nagyra tartott Robert C. Castel tollából nemrégiben jelent meg egy cikk, amelyben a korábbi amerikai hegemónia helyébe lépő hárompólusú világról értekezett. Történelmi példákkal alátámasztott véleménye indított arra, hogy – némileg vitatva, némileg kiegészítve véleményét – tollat ragadjak. Fentiek miatt alábbi gondolataimat egyértelműen és határozottan nem cáfolatnak szánom, hanem egy – a szemünk láttára – kibontakozó folyamat alternatív magyarázataként. Mondjuk vitaindítóként.
A biztonságpolitika egy olyan műfaj, amely számos probléma elé állítja művelőit. Az első ezek közül, hogy sokszor olyan kibontakozó eseményekkel kell foglalkoznia, amelyeket még az események alkotói sem ismernek, ismerhetnek megfelelően. Kicsit olyan az egész, mint a korábbi idők Fruit Ninja című játékában kitalálni, éppen mi fog leesni a képernyő tetejéről. Elég tapasztalat birtokában a játékos tudhatta, mikor kezdenek el potyogni a bombák, amelyeket eltalálva előbb-utóbb véget ért a játék. De ez másodpercekkel korábban vagy akár később is bekövetkezhetett. A másik alapvető probléma, hogy a legtöbb esetben mankóként felhasználható történelmi analógiák is sokszor sántítanak, megint csak azért, mert sok esetben nem vagy nem elég jól ismerjük azokat a folyamatokat, amelyekre alapozva próbálunk előrejelezni az analógia módszerével.
Ezek összessége egy olyan műfaj, ahol a realisták felteszik időnként maguknak az ismert lóvásárlásos viccben az eladott lóval kapcsolatban feltett kérdést: Bátor-e, vagy vak?
Kezdjük azzal, hogy teljesen igazat adok RCC-nek, hogy egy háromoldalú rendszer garantáltan instabil. Annyival egészíteném ki, hogy a vak erők által irányított rendszerek a stabilitásra törekszenek. Ahogy nincs magától légüres tér, úgy nincs tartósan ingatag helyzet sem: a kő, a szék vagy a nemzetközi egyensúly valamelyik irányba el fog billeni. Viszont vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy nem annyira három-, sokkal inkább kétoldalú az a vetélkedés, amit látunk. A visszavonuló hegemón és a feltörekvő kihívók képviselik a két oldalt. Hogy ne legyen, ne lehessen harmadik oldal, akár Európa, akár Oroszország képében, arról a hidegháború győztese az elmúlt harminc év alatt egyértelműen gondoskodott. Persze, ahogy a hidegháború alatt, itt is vannak, akik inkább semlegesek, el nem kötelezettek szeretnének maradni, de ők történelmi példák szerint a kisebb – és ezért kvázi a nagyok által prédának tekintett – államok közül kerülnek ki.
Ebben a háromoldalú rendszerben egyértelműen Oroszország a legkisebb, amelyet a történelem során több alkalommal is fekvése, nyersanyagkincsei és hosszú távon gondolkozó elitje óvott meg attól, hogy regionális hatalommá süllyedjen. A Vlagyimir Putyin vezette vonal egyértelműen a Nyugat (kisebb, de katonailag egyenrangú) partnereként képzelte el az ország hosszú távú jövőjét. Erre történelmi és kulturális – mondjuk ki, kultúrrasszista – okokból nem kerülhetett sor. A nyugati elit úgy néz ki, a Hegylakó mondását vallja: csak egy maradhat! Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy a NATO-közeledés kudarca és a 2007-es müncheni beszéd után Oroszország a saját útját fogja járni. Mivel azonban demográfiai adottságai és gazdasági helyzete miatt egyedül képtelen felvenni a versenyt, egyértelmű volt, hogy oldalt kell választania. Miután a kulturálisan közelebb álló Nyugat nem volt hajlandó egy hatalommegosztásra, nem maradt más választása, különösen az orosz–ukrán háború megindítása után, mint Kína kisebb partnerévé válni. Nyilván sem a Sanghaji Együttműködés Szervezete, sem a BRICS nem egy NATO-hoz vagy EU-hoz hasonló szövetség, Még. A két nagyhatalom számára egyelőre sokkal inkább megfelelő egy közös érdekeken, sőt félelmeken alapuló laza együttműködés, mint egy NATO-hoz hasonló hierarchikus felépítés. Nyilván nem kis mértékben a például Közép-Ázsiában fennálló érdekellentétek miatt. Azonban véleményem szerint tévedés lenne azt gondolni, hogy – a Nyugat korábbi tettei és az ezekből levonható kizárólagos ideológiája miatt – ezt a tényleges feszültséget bármelyik ország konkrét ellenségeskedésig fokozná. Emiatt a három pólus kettő és fél, de sokkal inkább kettő.
Természetesen az is benne van a pakliban, hogy Robert írását, a kecsesen ringó fecske jelzős szerkezet torzított formájához hasonlóan, én is (teljesen) félreértem. Tudják, nincs nálam a bölcsek köve, mert azt elvitték a globalisták. Mindazonáltal az eljövendő többpólusú rendszerben a kritikus pont véleményem szerint a kialakuló világrendben a katonai beavatkozások lesznek. Pont az a fajta módszer – bár nyilván kisebben –, mint amit most Ukrajnában láttunk. Sokan tévesen Montecuccoli császári generálisnak tulajdonítják, azonban a háború lényegére rátapintó sommás megállapítás több mint száz évvel Zrínyi Miklós nagy ellenfele előttről származik. Gian Giacopo Trivulzio condottierre olasz zsoldosvezér volt az, aki úgy fogalmazott, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ez különösen igaz a modern háborúra, amely nehezen elképzelhető műholdas felderítő eszközök, valós idejű és titkosított adatközlés, precíziós fegyverek és végül, de nem utolsó sorban, meghalni kész katonák nélkül. Némileg – legalábbis hadtörténelmi szempontból – meglepő módon a huszonegyedik században ez utóbbi kezd a legdrágábbá, azaz legnehezebben pótolhatóvá válni.
Lezárva a fenti eszmefuttatást, egyszerű logikai úton levezethető, hogy az új világrend, azaz a deglobalizáció gazdasági átalakulással fog járni. Ez elkerülhetetlenül gazdasági válságokat fog okozni, figyelembe véve a jelenlegi rendszer inherens, azaz veleszületett problémáit. Ebben a nehezedő pénzügyi környezetben egyetlen állam sem kockáztathat bizonytalan megtérülésű, ám rendkívül költséges katonai akciókat. Kivéve persze, ha Európai Uniónak hívják, mert ott úgy néz ki, mostanra kötelezővé vált a megalapozatlan álmok kergetése.
Donald Trump nem véletlen igyekszik visszaszerezni Ukrajnától azt a több száz milliárd dollárt, amelyet elődje feltételek vagy garanciák nélkül rászórt Ukrajnára. Nyilván Oroszországot is közép- és hosszú távon jelentős mértékben meg fogja terhelni a több százmillió dollárba kerülő küzdelem. Ugyan a három nagyhatalom közül Kínát érintette legkevésbé az Ukrajnában zajló háború, a kínai vezetés eddig is óvatosan nyúlt a fegyveres érdekérvényesítéshez mint külpolitikai eszközhöz. Amennyiben mégis megpróbálja érdekeit katonai erővel érvényesíteni – egy 21. századi és számára kedvező hadügyi forradalom hiányában –, pont ugyanúgy fog járni, mint Oroszország és az Egyesült Államok. Belekeveredik egy rendkívül költséges és elhúzódó konfliktusba. Éppen ezért véleményem szerint a következő korszak el fogja hozni a hagyományos – korábban ágyúnaszád-diplomáciának nevezett – erőkivetítés (angolul power projection) jelentős csökkenését. Bár Oroszország mellett nyilvánvalóan az Egyesült Államok és Kína is képes több ezer kilométerre a határaitól fegyveres erővel kierőszakolni egy döntést, ezek az óriási költséggel járó műveletek még a nagyhatalmak számára is a királyok utolsó érvének fognak számítani.
Fentiek miatt a világ azon területein, ahol már kizárólag más államok területén fekvő bázisok igénybevételével lehet katonai műveleteket folytatni, azaz körülbelül ezer kilométernél nagyobb távolságra az adott ország határaitól, nem csak az adott nagyhatalom érdekei fognak érvényesülni. Amennyiben a fenti felvetés igaznak bizonyul, úgy az magával hozhatja olyan regionális hatalmak felemelkedését, amelyek képesek ezen összetett művelek megvalósítására, akár egy nagyhatalommal szembemenve is. Ehhez nyilván rendelkezniük kell valamilyen olyan adottsággal vagy földrajzi elhelyezkedéssel, amely kizárja az ellenük való közvetlen katonai beavatkozást. Ilyen például a lassan 100 milliós lakosságú Törökország és Irán, a kőgazdag Szaúd-Arábia, a legnagyobb muszlim állam, Indonézia vagy Dél-Amerika legnagyobb állama, Brazília. A hagyományosan passzív külpoltikát folytató India egy óriási kérdés.
Összefoglalva a fent leírtakat, én a matematikailag megfejthetetlen három test-problémához hasonló hárompólusú rendszerrel ellentétben egy olyan világra számítok, amelyet még talán multipólusúnak sem lehet nevezni. Ebben a rendszerben az egyértelmű nagyhatalmak mellett több olyan szereplő is megjelenik, amelyik képes érdekeit fegyveres erővel érvényesíteni. Ezen államok köréhez Európának is előbb-utóbb csatlakoznia kell, ellenkező esetben sorsa egyik-másik vagy akár mindkét relatív közeli nagyhatalom általi megszállás lesz.
Ez a rendszer leginkább a kora középkori Európa tartós szövetségeket és állandó erőcentrumokat nélkülöző korszakához fog hasonlítani, ahol teljes mértékben érvényesült az a napjainkra is igaz mondás, mely szerint a háborúkat könnyű elindítani, de rendkívül nehéz befejezni. A feudális anarchiaként is emlegetett periódusban a várostromok a haditechnika kezdetlegessége miatt sokszor évekig elhúzódtak. Az így lekötött sereget járványok és éhínségek sújtották, ráadásul a felderítés kezdetlegessége miatt rendkívüli módon ki volt téve egy esetleges felmentő sereg hátbatámadásának, amely a teljes vállalkozás bukásával járt, az óriási költségekről nem is beszélve. Emiatt a korszakra a gyors rajtaütések, a kisebb mezei csaták, azaz alapvetően a béke és a háború határának elmosódása volt a jellemző. Ahogy például a török hódoltság korában is. Fentiek miatt talán nem túlzás arról beszélni, hogy a 4. generációs hadviselés lesz az új kor meghatározó harcmodora. Persze vannak, akik felültek a NATO-„vonatra”, és ugyanezt a jelenséget hibrid háborúnak hívják. Lényeg a lényeg, az egymást árgus szemekkel figyelő két pólus, a Nyugat és a nem-Nyugat között sokkal inkább látok valószínűnek másképp szürke zónásnak is nevezett összecsapásokat, mint az ukrán háborúhoz hasonló nyílt katonai összecsapásokat.
Egyetértve a fenti gondolatmenetet beindító cikk szerzőjével, egy újabb hidegháború keveseknek lenne jó, és azt egyértelműen leszögezhetjük, hogy klasszikus kompországként Magyarországnak talán a legkevésbé. Akármilyen legyen is az elkövetkező korszak, egy biztos, az a szemünk láttára formálódik.
A szerző hadtörténész, biztonságpolitikai elemző, szakíró