Az empátiára hivatkozó életképtelenek

Különös adomány az emberi elmének az a furcsa kísértése, mely arra ösztönzi az elméleti embereket, hogy mások életét a sajátjánál fontosabbnak, és ennélfogva érdemesebbnek is ítélje az alapos elemzésre, sőt, a magvas megfejtések osztogatására. E látszólag emberséges indíttatás, melyet napjainkban helytelenül empátiának neveznek, valójában nem egyéb, mint csillapíthatatlan ingerenciájuk arra, hogy mások dolgaiba belepofázzanak.

Ők napestig képesek a maguk igazságát terjeszteni, s kioktatni amazokat, akik másként gondolkodnak, másként cselekednek, netán még saját akaratukat is érvényesíteni mernék a világ dolgaiban. Mert hát ő nem úgy gondolkodott, ahogy kellett volna, ezért nem úgy döntött, ahogy szerintük kellett volna. Lehet a célpontjuk egy magyar humorista, egy focista, egy rapper a helyi közéletben, vagy éppen egy szomszéd, aki szerintük helytelenül bánik a gyerekeivel, de egy másik ország is és az ott élők is.

Itt tehát nem közönséges ítélkezésről van szó, hanem segítő szándékba bújtatott elmélkedésről, hiszen ők humánusak, akiknek az egyetemes jó elérése a céljuk. Állítólag. Olyannyira, hogy mások életének terhét is a vállukra vennék, mások döntéseit is ők hoznák meg helyettük, és ha kell, rájuk is kényszerítenék, hiszen ők azt jobban tudják, mert Európa a világ közepe és az itteni erkölcs, morál és miegyéb a zsinórmérték mindenben a hitük szerint. Majd a hitük arra a nevetséges félmondatra ragadtatja őket, hogy más vélemény nem elfogadható, mert az nem objektív értékítélet alapján született. És még mindig nem veszik észre, hogy ők maguk is hisznek.

Mert hát mik volnának ők, ha csupán nézők lennének a nagyvilág színpad előtt? Az életben a szerepük nem lehet holmi passzív szemlélődés. Ők a rendezői székben akarnak ülni és elvárják, hogy minden szereplő az általuk megírt szövegkönyv szerint játssza el a maga jelenetét.

Az én életemben is sok változás zajlik most, nem csak a világban. És amikor jól végiggondolom, hogy milyen egyedül vagyok sokakhoz képest, valójában örülök is, hogy nem akar senki az akaratom ellenére meggyőzni valamiről, amivel én nem értek egyet. Látom az embereket, akik egymást úgy tanítják, mintha szülők lennének, vagy hallgatják valakinek a hülyeségét a TikTokon, a YouTube-on vagy akárhol arról, hogy miként érdemes élni, hogyan érdemes egy párkapcsolatot menedzselni, mit és miért kell enni, vagy miként kell utazni manapság. Újságíróék még ennél is vadabbak tudnak lenni a nyugati világban, mivel sokan közülük azt gondolják (tisztelet a kivételnek), hogy nekik nem csak tájékoztatniuk kell, hanem mindenhez hozzá kellene férniük, hogy ne legyenek titkok sem. Hitük szerint az átláthatóság és az ezen alapú nyilvános okoskodásuk, szerkesztőségi cikkeik meg mértékadó független-objektív állásfoglalásuk az, ami majd a helyes útra tereli a nyájat. A civil szervezetek vezetőit már értelmeznem se kell, ahogyan a rendezőket, énekeseket, sütemény-stylistokat sem, akikbe akkora értelem szorult, hogy ők aztán azt is tudják, hogy az ukránoknak meddig kell harcolni. Hogy a USAID az egy segélyszervezet volt és még azt is teljesen komolyan gondolják, hogy Európán kívül gyakorlatilag már csak elnyomó országok vannak, ahol nincs szabadság.

A mások életébe való beavatkozásnak ugyanis van egy különösen álságos formája. E foglalatosság aligha más, mint a másik ember – sőt, az egész világ – élete felett való ítélkezés és a „helyes út” erőltetése, messziről, kényelmesen, egy csésze kávé és egy európai típusú erkölcsi fölényérzet társaságában. Mert hát mindig a másik lehetőségei látszanak jobban, nem a sajátjaik. A hibáikról nem is beszélve. Nem a saját életének és mikrokörnyezetének problémáiban okos egy ilyen nyomorult, akinek az apja alkoholista volt, az anyja meg háztartásbeli, aztán ő lett először bölcsész a családban és a romkocsmában egyetem után is mindig megfejtették, hogy ki tehet arról, hogy nekik rossz. A jóemberkedés megmaradt, hozták magukkal a fiatalságukból és lehet, hogy az örök fiatalság elixírje is ez, mivel nagyjából a középiskola után már nem az ilyen kis csoportdinamikák határozzák meg egy embernek, hogy mi az elvárt viselkedés. De 50 felett is nagy lendülettel tudják megmondani, hogy mi lett volna a morálisan-erkölcsileg-emberileg helyes döntés és mit nem szabad megengedni másoknak, mert ha csak egy lépést is engednek valakinek, akkor mindjárt itt van a következő Hitler. Ők azt is jobban tudják, hogy Romániában vagy Grúziában kinek kell nyerni a választást.

A pokolba vezető út is jó akarattal van kikövezve, így aztán az erkölcsi, morális mércéhez való méricskélés is ugyanoda vezet. Amikor valaki azt kéri számon egy másik emberen, amiben ő személyesen hisz és nem azt, amiben a célba vett személy hisz, mindig jól szórakozom.

Gyönyörű is ez a nagyon európai bölcsesség, mely pontosan tudja, hogy a világ többi része mitől lesz boldog! Sőt, azt is tudják, hogy Nógrád vármegyében egy zsákfaluban, ki tehet arról, hogy ők szeméttel fűtenek és még azt is megfejtik, hogy mit kellene ez ellen tenni, mert váltig állítják, hogy lehet. Közvetlenül a szabad akarattal is össze tudják ezen vágyukat egyeztetni. Hitük szerint a nagyobbik része e bolygónak sötétségben tapogatózik, szerencsétlen emberek milliói próbálnak élni a maguk módján. Egészen addig, amíg ők, vagyis azok, akik itt nagyon tudják, hogy mi a jó másoknak ott, meg nem érkeznek online egy dörgedelmes poszttal, hogy felvilágosítsák őket. Lecseréljék a profilképet, vagy kivilágítsanak valamit. Gyűjtést rendezzenek. Vagy amikor már tényleg mindenre elszánták magukat, akkor tüntetést. A tüntetésről, mindegy milyenről, nekem mindig a karámba terelt bárányok jutnak az eszembe, akik mennek az aktuális főkolompos után.

Megfejtőink elmondják az afrikainak, az ázsiainak, a dél-amerikainak, de még a vidéki egyszerű magyar, szlovák vagy román embernek is, hogy rosszul élnek. Hogy tanulatlanok. Hogy ostobák. Hogy megvezethetők. Hogy könnyen kaphatók a gyűlöletre. Hogy belőlük is lehetne diplomás egyén, aki beleszólhatna a köz ügyeibe, felelősséget vállalhatna a közös dolgokért és nem kellene alacsony bérérét dolgozniuk. Hogy nem úgy kellene gondolkodniuk, mint ahogy azt teszik. Hogy a döntéseik „rosszak”, mert nem az általuk jóváhagyott irányba mutatnak. Hogy rossz helyről tájékozódnak. Hogy nincs erkölcsi-morális tartásuk. Hogy igénylik az urat a fejük fölé, aki megmondja nekik, hogy merre kell vándorolnia a csordájuknak. És amikor valaki megkérdezi tőlük, hogy mégis mi közük ahhoz, hogy más hogyan él, akkor az a válasz érkezik, hogy ők csak jót akarnak.

Ők jobban tudják, mert felvilágosult európaiak, akinek az egyén akarata és jogai szentek, kivételt képeznek ez alól azok, akik nem úgy döntenek, ahogy nekik tetszik. És aki igazi európai, az jogot formál arra, hogy mások életét igazgassa.

Szerény, agresszor által a propagandájával elnyomott megfigyeléseim szerint, az empátia a szótárukban nem egyéb, mint az önkényes beavatkozás felmagasztalása. A világ egyes részei szerencsétlenek és ostobák – gondolják ők –, s ez az egyetlen igazság. És őket fel kell szabadítani, ezért workshop kell, meg program, civil szervezet, oktatás és sok-sok szeretet. Ők akkor is át akarják kísérni az öregasszonyt az úton, ha az egyszerűen nem akar átmenni. Nem vágyik oda. Jó neki az, ami most van. De szerencsére itt vannak ők, a megvilágosodottak, akik majd megtanítják ezt a sok ostobát arra, hogyan kell helyesen élni, hogy át kell menni az úton, mert ott nekik is jobb, csak még nem tudják. De majd az érzékenyítés meg a programok és az oktatás majd felemeli őket az állati sorból. És akkor majd megértik ezek a nyomorultak – szerintük –, hogy nem lehet dolgokat erővel elintézni, hogy a természet törvénye nem emberi dolog és hogy az ember sokkal értékesebb és előbbre valóbb annál, mint hogy „állatok módjára” intézze a nézeteltéréseit, hogy destruktív módon versengjen. Mert a párbeszéd, egymás elfogadására kell rákényszeríteni mindent, erőszakkal is. Az erőszakot pedig intézze más, mert ők elméleti emberek, nem értenek az ilyesmivel, még fát se tudnak vágni.

Hogy a Bëlgát idézzem váratlanul, az „értelmiségi fogyatékosok” ideje talán lejárt. De azért még most is felnéznek azokra, akik úgy gondolkodnak, mint ők, és megvetik azokat, akik más utat választanak. Azt hiszik, hogy a világ boldogsága rajtuk múlik. Hogy az általuk kitalált eszmék mentén minden népnek kötelessége rendezni a saját életét, mert aki nem így tesz, az veszélyes a kialakult hétköznapokra. Mert félnek mindentől, ami gyakorlati, ugyanis ők az elmélet emberei.

És ha nem tudnak segíteni, akkor is együtt éreznek. Akkor is úgy viselkednek, ahogy „helyesnek” gondolják és mindenkit, aki szól, hogy az életben ön- és közveszélyes tagadni a valóságot, ellenségesnek és pszichopatának, netán lelketlennek bélyegzik. Ha szólsz, hogy a valóságban a törvény nem tudja megmenteni az életük egy támadástól, az csak jogorvoslatra jó (amennyiben megelőzésként nem tudott funkcionálni, mivel nem volt elriasztó ereje), ezért ne gondoljátok azt, hogy az olyan elméleti dolog, mint a jog, az életben fizikailag is védelmet nyújt nektek, akkor lehurrognak. Mert szeretnek mások helyett gondolkodni, ez tölti ki az életük nagy részét. Felháborodnak mindenféle vélt vagy valós kisebbség helyett is, balhét csinálnak a nyilvánosságban olyan dolgokból is, amiken még az érintettek sem akadtak ki. Imádnak mások helyett dönteni.

És az a rossz hírem van, hogy tudom én ennek az okát. Azok az emberek, akik akár a magánéletben, akár a közéletben mások dolgaival foglalkoznak, azért teszik ezt, mert mások életét akarják élni. A sajátjukban ugyanis nyomorultak és elégedetlenek. Gyengék. Kevesek. Nem tudnak dominálni sosem. A gyakorlatban elvesznek. Elméletben odaképzelnek sok-sok dolgot, ami a valóságban nem áll mellettük. A probléma ezzel az, hogy mások életét élni pocsék dolog.

A világ nem úgy működik, hogy néhány elméleti ember kimondja „az igazságot”, s attól minden megváltozik. A társadalmak, az országok nem üres lapok, amikre ők írhatják rá az igazságaikat.

Az empátia nem mások kioktatása, nem más szokásainak, véleményének, hitének átszabása, nem széles tömegek terelgetése az elvárt viselkedés felé. A valódi empátiába ugyanis beletartozik az is, hogy azzal is együtt tudsz érezni és együtt akarsz gondolkozni, akivel nagyon nem értesz egyet, esetleg utálod. Meg az is, hogy tanulni akarsz tőle. Még az ellenségedtől is. Az empátia, amelynek hiányával engem is oly’ gyakran vádolnak, valójában azt a képességet jelenti, hogy beleéljük magunk más emberek érzéseibe, gondolataiba és helyzetébe. Nem kizárólag az elesettekébe, nem csak a bántottakéba, nem egyedül a szerencsétlen sorsúakéba, hanem bárkiébe. Ez nem csupán a másik ember megértését jelenti, hanem azt is, hogy érzelmileg ráhangolódunk és az ő szemszögéből próbáljuk szemlélni a világot.

Ehhez pedig el kellene fogadni, hogy nincs egyetlen helyes út. Hogy nincs egyetlen üdvözítő eszme. Hogy nincs egyetlen módja az életnek, amit mindenki számára kötelezővé kellene tenni. Hogy nincs jó meg rossz, csak győztes van és vesztes. És ha nem vagy domináns, akkor alkalmazkodsz. Különben el fogsz veszni.

És amíg ezt nem értik meg, addig nem mások, mint azok a pletykás szomszédok, akik a kapuban állva szörnyülködnek mások döntésein. Csakhogy én itt nem a szomszéd Manyi néniről írtam, hanem sokmilliónyi európairól, aki abban nőtt fel, hogy az, ahol ő él, a világ közepe. A reneszánsztól a humanizmuson át a francia forradalomig itt történt minden, ami szerinte fontos és olyan futottak még helyekről, mint Kína, India, Oroszország, az iszlám világ vagy éppen a nagy vízen túli területek, csak irigylik őket.

És ez már nemcsak szánalmas. Ez most már veszélyes. És ahogy elfigyelgetem, hová tartunk a történelemben, nagyon úgy nézem, hogy most jött el az idő, amikor ezért ez a sok felnőtt testben élő infantilis tini fizetni is fog. A problémám az, hogy a többi európai is.

A szerző rádiós műsorvezető