Miközben az Egyesült Államok és Oroszország éppen megegyezik a békéről, az EU-ba menekült ukránok politikailag aktív része egészen elképesztő párhuzamos világban él és folytatni akarja a háborút. Anatolij Sharij az EU-ba menekült ukrán újságíró felesége ellátogatott a harcok harmadik évfordulóján egy spanyolországi ukrán tüntetésre és kérdezgetni kezdte a jelenlévőket. Ebből egy olyan 58 perces videó lett, amit mindenkinek meg kellene néznie, akkor is, ha nem érdekli Ukrajna. Ugyanis ez a videó nem csak arról szól, amit elsőre látni benne, hanem jóval többről: arról, hogy széles tömegek hogyan tagadják a valóságot és hisznek valamiben, amit mondtak nekik. Minden megosztottságban, minden társadalomban és mindenféle emberi csoportban előfordul hasonló, ám ez már egészen extrém léptékű eset.
Spanyolország még februárban is napsütötte utcáin, szűk sikátorain, ahol a mór díszítések és az európai modernizmus furcsa elegyet alkot, ukrán menekültek gyűltek össze, hogy zászlóikat magasba emelve kiáltsák világgá ügyüket. De vajon milyen hangok szólnak e kórusból? Mennyire tükrözik a valóságot, és mennyire a távolság fátylába burkolózó illúziókat?
A tüntetésen elhangzó mondatok olyanok, mint a kiégett BTR-be vésett feliratok: első pillantásra határozott vonalakból állnak, de hamar lekopnak. Az ott állók közül sokan ragaszkodnak a gondolathoz, hogy Ukrajna nemcsak visszaveszi az elveszített területeket, hanem tovább is nyomulhat, egészen az 1991-es határokig, vagy akár azon is túl. Egyikük lelkesen beszél arról, hogy a Kurszki oblaszty, de még a Kubány is „ősi ukrán föld”, amelyet vissza kell követelni Oroszországtól.
De az igazán különös az, hogy e harcias szavak milyen messziről hangzanak el. A demonstráció résztvevői közül kevesen gondolkodnak el azon, hogy vajon kik fogják kivívni azt, amit ők annyira szeretnének és oly nagy lelkesedéssel követelnek. Amikor Olga Sharij nagyon taktikusan, sok egyéb kérdés után felteszi azt is, hogy egy-egy adott férfi, aki most európai városban éli mindennapjait, mégis mikor térne haza harcolni, valahogy mindig képtelenek egyértelmű választ adni az ukrán férfiak. Egyikük csupán egy vállrándítással felel: „Én itt többet segítek anyagilag, mint a fronton.” Egy másik azt mondja: „Ha a lányom betölti a tizennyolcat, talán majd akkor...” Egy harmadik mélyen elgondolkodik, mintha életében először merülne fel benne a kérdés, és végül csak annyit mond: „Nem is tudom.” A személyes kedvencem pedig az volt, aki azt mondta, hogy: „Nem lehet mindenki a fronton, én itt teszem a dolgom.” Azt, hogy pontosan mit tesz, nem részletezte.
A történelem sok mindent látott már. Látott honvédőket, akik utolsó csepp vérükig harcoltak szülőföldjükért, és látott hősöket, akik messze idegenben is vállalták harcuk súlyát. De a történelem ismeri azokat is, akik lelkes szavakkal követelték a harcot, másoktól. Na, ők voltak mindig is a legtöbben. Ez az ukrán tüntetés mintha e harmadik csoport példája volna. A demonstrálók küzdelmet és hűséget esküsznek a hazának, de messziről. A lábuk nem a lövészárkok sarában tapos, hanem a spanyol térköveken jön-megy és követel még több pénzt és támogatást. Az egyikük odáig megy, hogy külön adót kellene bevezetni az EU-ban, hogy az európaiak zsebéből több kerüljön Ukrajnának.
Pedig a háború nem szavakból áll. A háború éhes gépezet, amely embert kíván, vért és áldozatot. És itt jön elő a modern idők paradoxonja: A frontokon egyre fogy az ember, míg a háborús propaganda annál hangosabban zúg. A valóság egyre inkább szakad el attól, amit a tömegek skandálnak. A beszélgetések egyik leggroteszkebb momentuma az, amikor egy férfi a modern hadviselésre hivatkozik: „A katonák helyett pénz és drónok kellenek.” Mintha a technológia kiválthatná az emberi jelenlétet a harcmezőn. Mintha egy maréknyi távirányítós szerkezet képes lenne helyettesíteni a kitartást, a fegyelmet, a valódi áldozatot. Mintha a háborút le lehetne játszani egy képernyőn, miközben a harcosok valójában a kávéházak teraszán üldögélnek egy másik országban.
E gondolatok mentén egy másik furcsa ellentmondás is kibontakozik. A tüntetők azt mondják: „Európának fizetnie kell.” Szerintük a Nyugat tartozik nekik, hiszen „ők védik Európát az orosz agressziótól”. Más azt mondja: „Mi vagyunk Európa pajzsa.” De valóban? Ha valóban ők lennének a pajzs, miért vannak itt az EU-ban, miért nem a csatatéren?
A videó tehát nem csupán az ukrán háborús helyzetről, hanem a modern közélet kettős valóságáról is szól. Egyik oldalon a frontvonalon harcolók, a tényleg szenvedők és elesettek, a háború valódi áldozatai állnak. Másik oldalon pedig a külföldre menekültek, akik harcias jelszavakat skandálnak, de a saját bőrüket óvják. Távolról nagy hazafi az összes, még rakétától se kell tartaniuk, se áramszünettől. Segélyke is van, de az sem elég, még több pénz kell nekik, attól, aki befogadta őket.
Trumpot többen is nyíltan sértegetik, egyesek „idiótának” és „őrültnek” nevezik, mert békét akar. Az a kijelentése, hogy Zelenszkij diktátor, nagy felháborodást vált ki a tüntetők között. Az egyik válaszoló szerint „Zelenszkij nem diktátor, hanem az ukránok választott vezetője, és ő diktálja az ukránok feltételeit”. Ugyanakkor néhányan elismerik, hogy Zelenszkij „nem lépett fel kellőképpen a korrupció ellen”, de ettől függetlenül támogatják őt. Egy másik tüntető szerint „nem lehet választásokat tartani, mert a háború alatt senki sem tudna szavazni”. A videó címében is szereplő állítás a legkeményebb, hogy Zelenszkij csinált sokakból ukránt.
A TCK (ukrán hadkiegészítő központok) tevékenységét vegyesen ítélik meg. Egy nő azt mondta, egy férfi ismerőse úgy van ezzel, hogyha ő dolgozna a TCK-ban, „azonnal agyonlőné azokat, akik nem akarnak bevonulni”. Mondja mindezt Spanyolországból. Mások elismerik, hogy a TCK működésében „vannak túlkapások”, de szerintük „ez szükséges a háború megnyeréséhez”. Egy idős nő szerint az, amit a TCK-ról látni a neten „orosz propaganda”. Egyesek szerint az ukrán vezetésnek „nagyobb motivációt” kellene adnia a férfiaknak a bevonuláshoz, mert „a motivációval van a baj, nem a férfiak számával”.
Azok, akik elmentek Ukrajnából az EU-ba, tömegesen elutasítják a gondolatot, hogy visszatérjenek harcolni, miközben harsányan követelik a háború folytatását. Más nemesebb testrészével szeretnének túljutni a csalánoson.
És a történelem végül mindig kérlelhetetlenül elrendezi a sorokat. Mert az országot nem azok tartják meg, akik távoli kávézók teraszán álmodoznak dicsőségről, hanem azok, akik akár szabadnapot is kivesznek, hogy elmehessenek a frontra segíteni.
Biztonságból, kényelemből, nagy távolságból nagyon könnyű drukkernek lenni, azt követelni, hogy folytassák és ne hagyják abba. Hogy fizesse ki más, oldja meg helyettük, valaki intézze. Haljon meg helyettük.
Sok ukrán nem ilyen, azok, akiket én ismerek, például pont nem így viselkednek. De a kommenteket is érdemes megtekinteni a különböző közösségi oldalakon a videó részleteire reagálva. Az ukránok döntő többsége vélhetően nem ilyen. Ahogy többen is írják: amikor ők elhagyták Ukrajnát, akkor új életet akartak kezdeni. Nem mászkálnak a zászlóval, hanem azzal foglalkoznak, hogy beilleszkedjenek és megteremtsék maguknak az új életet. Nem érnek rá ilyesmivel foglalkozni, élni akarnak az új lehetőséggel az EU-ban.
Van egy konkrét ismerősöm a Cserkaszi oblasztyban, aki lassan két éve úgy él, hogy nem mer kimenni a házából. Egyszer sem volt azóta kint az utcán és a néhány házzal odébb élő anyjához úgy megy át, hogy a szomszédos telkeken keresztül, a kerítéseken átmászva látogatja meg. Ő nem akar háborúzni és bárhová szívesen menne, akár az EU-ba, akár Oroszországba, csak ott ne kelljen lennie. Hihetetlennek tartja, hogy vannak emberek, akik eljutottak külföldre, nincsenek semmilyen veszélyben, senki nem jön el értük, nem zuhan rájuk az égből semmi és ahelyett, hogy zabálnák két pofára a péksüteményt, tanulnák a nyelvet és a segélyből összeszednék magukat annyira, hogy ott új életet kezdhessenek hátrahagyva mindent, ők onnan minél tovább akarják elhúzni azt az időt, amíg neki börtönben kell lennie a saját telkén, nehogy elvigyék meghalni.
Ezek a tüntetők és követelőzők nem akarnak békét, viszont még több fegyvert és pénzt igen. Ők meg gondolom élnének tovább Spanyolországban, ott csak a hegyekben van tél.
Az emberek egy része hajlamos azt hinni, hogy valójában soha senki nem akar háborút, mert a háború rossz, a béke meg jó. Na, hát Mette Frederiksen dán miniszterelnök is azt találta mondani nemrég, hogy valójában a béke veszélyesebb lenne, mint a háború. Engem ez a videó sem lepett meg igazán, csak a konkrét mondatok ütöttek meg. Ugyanis én nagyon régóta tudom, hogy nagyon sok ember nagyon is akarna háborút, ha mások harcolnának helyette a céljaiért.
Van az a klasszikus a magyar közgondolkodásban, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Főleg, ha ennyire messziről ugat.
A szerző rádiós műsorvezető