Mátyás király halálával mégsem szállt sírba az igazság

Ma ünnepeljük Hunyadi Mátyás 582. születésnapját. A leendő uralkodó Kolozsváron, 1443-ban látta meg a napvilágot. Akkoriban még nem léteztek saját országuk ellen ármánykodó ellenzéki pártok, „független”, külföldről pénzelt médiumok. A cselszövőkkel sikerrel megküzdő, éleslátású fiatal király harminckét év uralkodását méltányolva a magyar történelem egyik legnagyobb uralkodójaként tartjuk számon. Az országot fellendítette és a reneszánsz korban Európa-szerte nagy tekintélyt vívott ki hazájának és magának.

Ha egy időgép a mai balfácán ellenzéket visszarepítené Mátyás korába, az oknyomozó ballib íródeákok bizonyára sokat írnának a visegrádi várhoz használt építő kövek szállításáról. Sürgetnék az országhatár felé hadrendben felvonuló, beilleszkedésre érkező ambiciózus török fiatalok útjában álló végvárak lebontását, amelyek sértik a szabad mozgást hirdető emberi jogokat Alighanem mindenfelé kidobolnák, hogy az idegengyűlölő, vezetésre alkalmatlan király még képmutató is, hiszen magyar leányzó helyett itáliai perszónával lépett frigyre. Az uralkodót el kell zavarni – harsognák –, mert az adófizetők dénárjait a fekete seregre herdálja el, ahelyett, hogy az ispotályokat hozná rendbe. És gyáva, pipogya fráter, aki a szeretett feleségét csak azért nem hallgatja le, mert a diktafont még nem találták fel. Ellenben gyakran a pórnép közé vegyülve álruhában settenkedik. Lerántanák a leplet a néppel bolondját járató udvari propagandistákról is, akik nem átallják elhitetni, hogy az éltesebb jobbágyoknak a kincstárból kiosztott tizenharmadik havi dézsma a megbecsülésüket fejezi ki. Valójában az egész csupán vásári komédia, a magas füstadó miatti elégedetlenség lecsillapítására.

„Igazságos” Mátyás korai, váratlan, 1490-ben bekövetkezett halálának híre (47 éves volt) alighanem jókedvre derítette a tehetségét, vagyonát irigylő, gyűlölettel teli belső ellenségeit. Ám az örvendezők azzal aligha számoltak, hogy halála után a hatalomért, vagyonért fellángoló viszálykodás közepette az ország csúszni kezd az 1526-os mohácsi katasztrófa felé. A Mátyás üres trónját megszerző Jagelló-házi II. Ulászló ezt a szomorú folyamatot legfeljebb lassította. Fia, II. Lajos még gyerekként ült trónra, hogy aztán – mint ismeretes – egy évtized elteltével a Csele-patakban végezze. (Mamája, Anna királyné belehalt a koraszülött csecsemő világra hozatalába, a leleményes orvosok a kisdedet – élő, röfögő inkubátorban – felhasított hasú disznók melegével tartották életben.)

A mohácsi nemzeti tragédiát, a százötven éves török-, a Habsburg-, majd a szovjeturalmat, Trianont, a holokausztot, az ’56-ot követő megtorlást is átvészelő ország megmaradása önmagában egy csoda, és cáfolja Krasznahorkai László író elmúlt hetekben megjelent, a kedélyeket felborzoló nyilatkozatát. Amelyben túlságosan rossz színben tüntette fel az országot, és kijelentette, hogy remény sincs a változásra.

A neves író depressziós életérzésével ellentétben például az egyik legolvasottabb írónk Fekete István szerint „a remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is”. Pedig neki aztán tényleg lett volna oka a letargiára. A „dicsőséges” Tanácsköztársaság kegyetlenkedéseit is hitelesen ábrázoló remekműve, a Zsellérek című regénye miatt a szocializmus első éveiben a betiltott írók listájára került. Az ÁVH-sok a veséjét lerugdosták, fél szemét kiverték, és csupán a vak szerencsének köszönhetően maradt életben. Derűs világszemlélete mégsem tört meg, olvasóiba ma is az élet szeretetét csepegteti.

Meghalt Mátyás király, oda az igazság, keseregtek elődeink évszázadokon át. Csakhogy az igazság nagyon is él, de ez idáig talán inkább odaát Brüsszelben volt. A politikai kedvezőbb széljárás következtében már lehet, hogy az odaát éppen hogy itt van, Kelet-Közép-Európában.

A szerző újságíró