Mór, kétszázadszor

Van nekem egy derék íróbarátom, János a keresztneve. Egy szép napon ez a János gondolt egy nagyot s merészet, és megváltoztatta a keresztnevét. Új nevet vett fel. Azóta híressé és népszerűvé vált könyveivel együtt, így ezzel a keresztnévvel ismerik az egész Kárpát-medencében.

Barátom a Mór keresztnevet vette fel. Tiszteletből. Ha úgy tetszik, megbecsülésből, sőt hódolatból „a” magyar prózaíró iránt. Tudta, kit illet meg az ilyesmi. Mert a magyar próza fejedelmét Mórnak hívják. Jókai Mórnak.

Az utóbbi évtizedek magyar kultúrpoltikájának alighanem egyik legszerencsésebb, legjobb döntése volt, hogy immáron hét esztendeje, 2018-ban a magyar széppróza napjává tette február 18-át, Jókai Mór születésnapját. Azét a Jókaiét, aki kereken kétszáz esztendeje látta meg a napvilágot Komárom városában. És akit már időtlen idők óta ellátnak olyan idióta eposzijelző-füzérekkel, mint „a nagy mesemondó”, „a nagy romantikus”, „a magyar romantika atyja” és hasonlók. Pedig… Csak Szerb Antalt kéne olvasni. Mondjuk. Például. „Az örök valami Jókai regényeiben talán a magyar öröklét vonása.” És: „E minőségében tölt be nemzetnevelő feladatot. Fenntartja a szellem kontinuitását a magyar múlttal.” Ha csak A kőszívű ember fiaiból két (kettő) fejezetet emelünk ki (Egy nemzeti hadsereg, Perihélia), és csak úgy, önmagukban fel- és elolvassuk őket: talán sok minden egyértelműbbé válna… A magyar próza csúcspontja mindkettő. Ha csakis és egyedül A jövő század regényét vennénk górcső alá, és – mondjuk – Huxley Szép új világa, Déry Tibor G. A. úr X-ben című munkája vagy – a maiak közül – Bene Zoltán Áramszünet című regénye mellé helyezzük, ki kéne mondani: az utópiavíziók, a disztópiák és ukróniák világának egyik legnagyobb magyar próféta-előfutárát is tisztelhetjük benne. Úgy áll fenti művek előtt, mint Keresztelő Szent János a Megváltó fellépését megelőzően. És akkor még nem beszéltünk emberábrázoló képességéről, valósággal emberfeletti fantáziájáról, cselekményszövési technikáinak rafinériáiről – és talán legfőképp arról a nehezen meghatározható, édes hangulatról, légkörről, meghatározhatatlannak tűnő atmoszféráról és auráról, aromáról és miliőről, amely írásaiból ránk mosolyog. Nem, minden látszat ellenére sem gyermeki öröm és jóság és megértés – a nagy és bölcs humanista derűje ez. Az a megejtő emberi kedvesség, amelytől Szerb Antal az évszázad legszeretetreméltóbb alakjának nevezi, aki el nem apadó történeteinek áradásával „ott ül betegek ágya mellett, és szívesen dől a gyötrődő székének karfájára: a jóbarát Jókai.”

Igen, Mór, az a Mór, a Jókai. Immáron kétszázadszorra. A kerek születési évforduló végre arra is alkalmat ad, hogy kimondjuk: Jókai egyszerre testesíti, meg a mélységesen közösségi indíttatású magyar író és a könnyed humorba meg az úgynevezett örök emberi gyarlóságokba önfeledt örömmel belefeledkezni tudó alkotó oly igen kívánatos figuráját. Ennek az alaknak lehet ábrándos kék szeme vagy baljós sötét tekintete, lobogó művészsörénye vagy szigorúan-katonásan rövidre vágott frizurája, markotányosnő szeretője vagy szép úriasszony felesége: úgy és annyira magyar prózaíró ő, ahogyan és amennyire kell. Színésznők és sznob úri kisasszonyok, lánglelkű ifjú jurátusok és elszánt tekintetű hadnagyocskák vehetik körül, ránk kacsintva, nagyszerű cinkosággal mondja – ezért kellett az én Bán Jani barátomnak a Mór nevet felvenni, hej, de megértem –, ha (lásd a Perihélia-fejezetet) egy fura, ritka égi jelenséget észlel, mondjuk, egy kettős napot a fakó kánikulai égen: abból a kettős napból azután már nem a régi maradt az égen. „Ezt az aszrtronómusok nem vették észre – de mi tudjuk.”

Tudjuk bizony. És ezért tisztelgünk Mór bátyánk előtt. Sokkal többször, mint kétszázszor.

A szerző író