Vihart kavart a nyilvánosságban Krasznahorkai László Svédországban adott interjúja, hazánk állapotára és történelmére nézve nem túl hízelgő szavai. Született számos reflexió, készült róla műsor, volt öröm az egyik, felháborodás a másik oldalon, vélhetően azért, mert a megnyilatkozás illeszkedett abba az évtizedek óta tapasztalt mintázatba, hogy olyan magyar értelmiségiek-alkotók, akikre éppen figyelem irányul, jelenlegi és történelmi érzékenységgel nem törődő sarkos és egyoldalú kijelentéseket tesznek Magyarországról. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az író utóbb Kollár Árpádnak címzett válaszában pontosította a Trianonnal kapcsolatos szavait.)
Lépjünk most túl azon, hogy mondhat-e egy magyar író itthon vagy külföldön kellemetlen mondatokat az országról, használ-e az vagy árt, meggondolásra sarkall vagy indulatot gerjeszt, s ilyen módon segíti vagy gátolja a közös dolgainkról való értelmes beszélgetés lehetőségét. Nézzük inkább az ominózus interjú azon kitételét, amelyről talán a legkevesebb szó esett, nevezetesen az elbutulást. Mert ha erről lebontjuk a magyar nyilvánosság és politika balfelében rácsontosodott héjat, miszerint ez kizárólag a kormányt támogató szavazókat jellemezné, szemben a jelenlegi rendszerrel elégedetlen okosokkal, szóval, ha nem politikai minőségként, hanem olyan jelenségként tekintünk rá, amely immáron kutatások eredményei szerint is jellemzi a világot (ha jól olvastam, Krasznahorkai sem kizárólag magyar specifikumként beszélt róla), akkor ez mégis csak egy olyan tünet, amivel foglalkozni kellene. Nekünk talán az átlagosnál érzékenyebben, hiszen a százötven éve született Klebelsberg munkássága arra tanít, hogy a művelődés jelentheti a kiutat még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is.
Ezen a ponton hiányzik nekem az önkritikus kérdés Krasznahorkaitól és a magát baloldaliként és/vagy liberálisként meghatározó értelmiség képviselőitől: vajon hogyan jutottunk ide és mi ebben a mi felelősségünk? Olvasom az egyik lap reflektáló írásában, hogy „Volt egy nem túl sokáig tartó, boldog időszak a rendszerváltás után, amikor nagyjából konszenzus alakult ki a téren (már ha volt ebben az országban bármiről is egyetértés), hogy az a legjobb, ha az író marad az alany és állítmány egyeztetésénél, nem kezd váteszkedni, »beleszólni« az országos politikába”. Nos, ilyen konszenzus nem volt, kétféle nézet létezett, egyik szerint az írónak van dolga és felelőssége a köz ügyeiben, a másik szerint nincs. (Nem a politikában, hiszen a kettő nem ugyanaz a szemhatár, lelkiség, Petőfi nem keverhető össze Batthyány Lajossal.) Az utóbbi vált követendő mintává. (Zárójelben jegyzendő meg, hogy a nézet hangoztatóinak élcsapata soha nem vette komolyan ezt, ha kellett és szükség volt rá, megnyilvánult politikai kérdésekben is, 2010 után meg mindenki visszatért az alanytól meg az állítmánytól a közélethez, inkább aktivista szerepben, mint a méltányosság szempontjaira is tekintettel lévő kritikusként.) Lettek gyorsan szekértáborok, véget nem érő tusakodás etc.
Az elbutulás a világon mindenütt jelenlévő folyamat, aminek a kutatások szerint vannak a technológia fejlődésével együtt járó okai, ám hogy ki hogyan feszül szembe vele, mit és hogyan próbál ellene tenni, az sokat elárul egy-egy országról, annak elitjéről. A miénkről is.
A szerző vezető szerkesztő