Az Ukrajna sorsa körül zajló hatalmi sakkjátszma nyomán a Nyugat szankciókkal igyekezett térdre kényszeríteni Oroszországot, de az IMF szerint jobbak lesznek a számai jövőre is, mint az EU-nak, mivel ennek gazdasága alulmúlja még önmagát is. Tulajdonképpen szórakoztató is lehetne ez az egész, ha nem lennénk mi is a részesei. Eközben az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump sajátos stílusában Grönlandot követeli Amerikának, Kolumbiát pedig gazdasági eszközökkel úgy megfenyegette, hogy irányba állított a világon mindenkit. Franciaország már katonai jelenléttel próbálná demonstrálni erejét Amerikával szemben Grönlandon, ha Dánia igényli. És még csak a január repült el, de gyorsan. Eközben Kína figyel, hallgatagon és áthatóan, akár a sakkozó, aki kivárja ellenfele hibáját. Talán csak egyetlen kérdés vibrál a kínai vezetők elméjében: „Vajon az európaiak tanultak-e valamit hajdani tévedéseikből, vagy ezek tényleg ennyire ostobák?”
Az Oroszországot sújtó szankciók, melyeket harci lobogóként tűztek ki Brüsszelben, visszafordultak: a gazdasági dzsihád eredményeként az energiaárak az egekbe szöktek, vele minden más is, miközben a német ipari zászlóshajók keletre, Ázsiába vagy Nyugatra, az Egyesült Államokba sodródnak, mint vitorlások a változó szélben. A „zöld átállás” olyan jól sikerült, hogy újranyitották a szénbányákat, és éppen agyonver itt mindenkit a kínai autóipar, ami egészen más okok miatt lett az elektromos autózás úttörője, és gyakorlatilag lehetetlen már őket ebben utolérni. De azért hajtják tovább az EU-ban ezt a reménytelen versenylovat, mintha bármi esélye lenne nyerni a kínaiakkal szemben.
Donald Trump úgy bekezdett, hogy konkrétan azt is felrúgta, amit még a vele rokonszenvezők se akartak nagyon megpiszkálni. Gyakorlatilag kapott az EU Nyugatról is egy Oroszországot, majdnem ugyanannyi atomfegyverrel, csak egy iszonyatosan drága és óriási hadsereggel, meg egy elképesztő gazdasági erővel. Így aztán kissé nagyobb súlya lenne, ha az Egyesült Államokkal is emberkedniük kellene. És akkor még arról a sok-sok amerikai katonai bázisról, CIA-irodáról meg egyebekről, amik az EU területén vannak, még nem is beszéltünk. Viszont cserébe nincs egy épkézláb IT-szolgáltatószektora az EU-nak, gyakorlatilag nem tudna létezni amerikai online szolgálatások nélkül. Trump is elővette azt a klasszikust, miszerint aki nem hajlik, az majd eltörik. Ez lesz itt, Nyugatról is, úgyhogy talán ezt a „Nyugat” kifejezést le kellene cserélni a szótárban, mert az Atlanti-óceán után a jelek szerint már nem érvényes. És ha valakinek bármiféle felvetése van azzal kapcsolatban, hogy négy év múlva majd ez máshogy lesz, jó, ha tudja, hogy az egész amerikai elit érdemi része „átállt”, és valami nagyon új dolgot kell kitalálniuk a demokratáknak, mert most már a techcégek vezetőit is meg kellene győzniük ismét.
Miután Dánia miniszterelnöknője elutasította Grönland eladását, a Financial Times szerint a telefonbeszélgetés Trumppal „nagyon rosszul sikerült”. Franciaország ennek hatására katonák küldését vetette fel Grönlandra, miközben ez már csak azért is az abszurditás határát súrolja, mivel az amerikaiak légibázisa már évtizedek óta ott áll. Ahogyan a Krímen is az orosz. Így a NATO saját magával viaskodik. Illetve, egy 290 atomfejjel rendelkező Franciaország (az EU-ban senki másnak nincs atomfegyvere) túl sokra nem menne Amerikával, viszont hagyományőrzésből a fehér zászlót Grönlandon nem érdemes kitenni, mert az év nagyobb szakaszában beleolvad a környezetébe. Ott majd mást kell kitalálni. Kitehetnék például a szivárvány-zászlót, ha megadják magukat, az legalább üvölt a hóban, és nagyon európai.
Kolumbia esete pedig gyakorlatilag parodisztikus: Trumpék demonstratívan akarták hazaküldeni az illegális bevándorlókat minden országba. Mint a marhákat, fel a katonai gépekre, aztán irány haza. Látványosan, erővel. Erre a kolumbiai vezetés szólt, hogy azért lehetne ezt kulturáltabb, emberi módon is. Például a kolumbiai elnök szívesen elküldi a saját repülőjét, és hordják át azzal a kolumbiaiakat haza. Erre Trumpék iszonyatos gazdasági támadás alá vették őket, elképesztő szankciókkal, vízumtilalommal és mindennel, amivel csak lehet. Egy délután alatt meghajlott a kolumbiai gazdaság, a kolumbiai lapok szerint az emberek érezték az Egyesült Államok erejét, az is, aki nem követte a híreket. Trump ezt azzal indokolta, hogy a kolumbiai elnök nem akarta visszafogadni a saját állampolgárait, ami nyilvánvalóan így nem lehetett igaz, a kolumbiai vezetésnek – az elmondásuk alapján – a stílussal volt bajuk. Persze, lehetséges, hogy bizonyos kolumbiaiakat nem akartak volna hazaengedni, mert például bűnözők, de ezt a részletet sosem fogjuk megtudni. A lényeg, hogy hamar igent mondtak mindenre a kolumbiaiak, és az egész latin-amerikai sajtóban arról írtak, hogy mostantól gyakorlatilag az van arrafelé, amit az amerikaiak mondanak, még csak külsőségek terén sem lehet igényeket támasztani. A dán miniszterelnöknővel folytatott beszélgetésből is úgy tűnik, hogy túl sok mozgástér mostantól nincs senkinek.
Szerencse, hogy én szeretem a történelmet. A 19. század végén, mikor Kínát a nyugati hatalmak prédának tekintették és egymás között osztozkodtak rajta, sikerült megalapozni az első és aztán a második világháború ázsiai okait. Az 1899–1901 közötti bokszerlázadás leverésekor Németország, Oroszország, Nagy-Britannia, Japán és még az Osztrák–Magyar Monarchia is közös erővel fosztotta ki Pekinget, megaláztatást zúdítva a kínai népre. Olyan egészen elképesztő állatiasságokat hajtottak végre a nagyhatalmak, amiket leírni sincs sok kedvem. Például amikor a brit katonák ki akartak rabolni egy idős kínai bácsit és meg akarták tudni, hogy hol tartja a vagyonát, az öreg azt felelte, hogy nincs neki semmije. Ekkor az egyik brit katona le akarta csapni a fejét, viszont a másik szólt neki, hogy új fegyvere van és ki akarja próbálni, hogy milyen közelről agyonlőni vele valakit, például arcon. Így is tett.
Mindehhez jött a „sárga veszedelmezés” valamennyi ország sajtójában, ahol elmagyarázták, hogy a kínaiak úgy szaporodnak, mint a nyulak, és ha nem osztják szét az országukat egymás között, akkor egyszer csak annyian lesznek, hogy a „civilizált világot” majd elárasztják, és nem lehet őket megállítani. A mongolokat hozták klasszikus példaként erre. A „civilizált” világ tehát így viselkedett a „nem civilizálttal”. Ekkoriban a nyugati hatalmak Japánt emelték fel, hogy ellensúlyt képezzenek Kínával szemben: Az angolok hajókat adtak el nekik, és ki is képezték a japán legénységet. Miattuk lett a japán haditengerészet olyan iszonyatos erejű, amilyen. A poroszok képezték ki a hadseregüket, sőt, a franciák fegyvereket is szállítottak. Eredményül úgy alakult, hogy Japán megerősödve, 1905-ben legyőzte az Orosz Birodalmat, majd 1931-ben Mandzsúriát is annektálta. A britek nagyon boldogok voltak, hogy az oroszok kaptak egy pofont, kikergették őket Port Arthurból és Mandzsúriából is. Ez a nagy öröm gondolom nagyjából akkor érte el csúcspontját, amikor Japán végül Pearl Harbornál csapott le a Nyugatra néhány évtizeddel később.
A „civilizáció” zászlaja alatt szokták elkövetni a legundorítóbb, legganajabb, leghitványabb dolgokat a fehér emberek, akár egymás ellen, akár mások ellen is. Egykor Kínát igázták le, ma a szankciók és fenyegetések ugyanezen gyarmati logikát idézik. Kína is rendkívül veszélyes sok európai ember számára, úgy tekintenek rá, mint valamire, ami a jövőjüket fenyegeti. Oroszország és Kína után pedig a jelek szerint lassan Amerika is odalép a mumusok közé, aztán nem győzik majd túlélni a „civilizált” európaiak a pánikrohamaikat. Az EU gazdasági helyzete – mint egykor Kínáé – szintén a hatalmi játszmák áldozatául esett, és az átlagemberek ismét a politikai döntések legnagyobb vesztesei.
Akkoriban Kínában az „elit” továbbra is hitt a saját múltbéli hülyeségében. Ugyanabban a meggyőződésben voltak, mint addig. Azt hitték a kínai császár udvarában, hogy a Csing-dinasztia a világ közepe, a leghatalmasabb, legerősebb, legnagyszerűbb és legnagyobb múltú valami, aminek más a cipőjét sem kötheti be. Akkora arcuk volt, hogy a valóságot letagadták. Amikor mégis szembejött, akkor összesen annyit vontak le tanulságként, hogy a rájuk támadóknak jobb fegyvereik voltak. Ezért aztán jó sok pénzt költöttek a fegyvervásárlásra, meg a fegyvergyárak telepítésére, de minden maradt ugyanúgy. A legelképesztőbb és legértelmetlenebb dolgokra költötték a pénzt, olyan elméleti dolgokra, amiknek nulla gyakorlati haszna volt. Olyan megfontolások alapján választottak döntéshozókat az akkori Kínában, amik egész egyszerűen józan ésszel nem voltak befogadhatók, de a kínai hagyományok és elvi, erkölcsi meg morális követelmények szerint helyesek voltak.
Pont, mint most Európában. És teljesen véletlenül, ahogy akárcsak Japán fegyverekkel való felruházása zajlott, úgy ma Ukrajna kap hasonló támogatást, hogy „megállítsanak” egy nagyhatalmat. Csak hát én nem vagyok biztos abban, hogy az, akit meg akarnak állítani a nagy vízen túlról, az tényleg Oroszország és nem az EU valójában.
Még mielőtt valaki sértve érezné magát: a bokszerek sokezer keresztényt, köztük kínai keresztényt öltek meg annak idején. Maguk is erőszakosan próbálták kikergetni azokat a fehér embereket onnét, akik éppen próbálták apró darabokra nyeszetelni a hazájukat. A követségi dolgozóktól az egyszerűen csak ott tartózkodó európai külsejű emberekig mind veszélyben voltak tőlük. Csak hát, ahogy ez a történelemben lenni szokott és az elmúlt három év is megmutatta, a reakciók egy idő után nem humánusak. Ezeket a reakciókat el lehetett volna kerülni, ha tekintettel lettek volna másokra is. A lenézésből meg a kihasználásból ritkán szoktak örök barátságok kötődni.
Kína ezután nagyon-nagyon hosszú ideig szenvedett, mivel darabokra hullott és elképesztő, Európából nézve felfoghatatlan károkat szenvedett. A második világháborúra a Marco Polo-hídi incidenssel fordultak rá, végül olyan iszonyatos bűnöket követtek el a japán megszállók a kínai civilek ellen, amikhez tényleg a csak a nácik mérhetők. És még ezután is hosszú út vezetett odáig, hogy a már kommunista Kína kibújt a Szovjetunió alól, összeveszett a nagytestvérrel, és az Egyesült Államokkal kezdett el barátkozni. Az amerikaiak a nyolcvanas évekre annyira alá akartak gyújtani a szovjeteknek, hogy szokásos rövidlátásuk miatt megadták a lehetőséget Kínának. Ha akkor nem mennek oda és nem viszik oda a gyártást, nem teszik lehetővé a kínai befektetést, ma nem lenne ekkora kihívójuk Kína személyében. Saját maguknak csinálták meg a konkurenciát.
Közben a tenger másik oldalán ott van Japán, ahol Németországhoz és Olaszországhoz hasonlóan ottmaradtak az amerikai katonák, vagyis inkább „elfelejtettek hazamenni”. Első blikkre a japánok jártak jobban, mert az életszínvonal terén őket sokáig jobban lehetett irigyelni, és még mindig igen jó dolguk van, csak hát az életszínvonal nem a legfontosabb dolog történelmi kontextusban nézve. Cserébe van rajtuk egy amerikai lánc, és a szabadságfokuk elenyésző.
Hogy az EU-ból egy ehhez hasonló önrendelkezés nélküli Japán vagy a száz évvel korábbi Kína lesz, azt azok se tudják, akik most alakítgatják a történelmet. De az, hogy az EU-nak már nem osztottak lapot, azt már tudjuk biztosan.
A szerző rádiós műsorvezető