Digitális jövőnk – 6. rész

Az ókori görög filozófusok számára a „techné” még egy rajtunk kívül álló eszköz volt, amely segíti céljaink megvalósítását. A technológia integrálása társadalmi viszonyainkba Marx formációelméletében történt meg először. Az ember a maga képességeivel és a munkaeszközök alkotják együtt a munkaerőt, és ez, meg a termelési viszonyok (tulajdonviszonyok, és azok a szervezeti keretek, melyek közepette a termelés folyik), képezik az alapot. Az alap pedig meghatározza a felépítményt, a társadalom szellemi és kulturális arculatát. A marxista formációelméletnek a polgári oldalon is akadtak követői. Heidegger a múlt század közepén a technikát bizonyos értelemben tőlünk független, objektív tényezőnek tartotta, és azt próbálta meg bizonyítani, hogy a technika változása világszemléletünk változásához vezet, és abban elkerülhetetlen veszélyforrást látott. Kosáry Domokos pedig – polgári gondolkodó létére – úgy tartotta, hogy a nagy társadalmi folyamatok megmagyarázásához nélkülözhetetlen a marxi formációelmélet.

Korunkban a technofilozófia terén Bernard Stiegler francia filozófus nézetei jelentenek gyökeres szembefordulást a hagyományos metafizikus felfogással. A hagyományos filozófiai felfogásokra ember és technika szétválasztása a jellemző; a humánum szembeállítása valamilyen gépies, dehumanizált, technologizált szférával. Stiegler meredeken szakít, sőt, szembemegy ezzel a felfogással, azt hirdetve, hogy az emberi lényeg maga a technológia… Stieglerre is erőteljes hatást gyakorolt a francia fenomenológiai iskola technikai érdeklődése, mindenekelőtt Gilbert Simondon. De elődjének tarthatjuk Jacques Derridát is, aki a technikát közvetlenül az emberhez tartozónak, természetes kiegészítőjének tartotta.

Stiegler megállapítja, hogy a görög filozófia a „techné”-ről, erről a „külsőről” azt feltételezte, hogy semmilyen módon nem járul hozzá a belső teljesség megismeréséhez, és ezért csak kiegészítőként működik. A technikában nincs semmi eredeti, az mindig származékos. A technika bármilyen „elgondolása” szükségszerűen meghaladja a filozófia határait. A technikáról való gondolkodás csupán a gondolat szélét érintheti, csak a filozófiai sémákat veszélyeztetheti.

E föntiek még könnyen belátható, elfogadható gondolatok. De amit Stiegler az emberi lényegről, annak technikai jellegéről állít, igen szokatlan, új, sőt hajmeresztő felfogás. Stiegler szerint a technikát antropológiai alkotóelemnek kell tekinteni. „A technicitásnak eredetileg szerepe volt az emberré válásban. Ezért van az, hogy az emberi lényeg csak véletlenszerű. […] Az ember abból az önmozgásból születik véletlenül, melyet a lényeg hiánya okoz.” Ezt úgy kell érteni – legalábbis én úgy értelmezem –, hogy az ember véletlenszerű önmozgás, az evolúció eredménye, melyből hiányzik a lényeg; és a lényeget éppen a „technicitás” adja. Az ember az egyetlen olyan élőlény, mely mesterségesen kialakult tulajdonságokkal rendelkezik. A tárgyiasság/tárgyiasultság lényeges összetevőjét alkotja. Természete eredetileg csak másodlagos. „Így hozza létre az ember technikai (vagy tárgyi) alkotórésze az ember politikai természetét: a technicitás az emberi lényeg kérdése (célok, végső cél, származás: ezek filozófiai kérdések), ugyanúgy, ahogy a politikai kérdés is (Hogyan éljünk együtt?).”

Emlékszünk – legalábbis az én korosztályom, akik számára a marxizmus még kötelező diszciplína volt – hogy a marxizmus az emberré válásban az eszközhasználatot hangsúlyozta. Csányi Vilmos – számomra nem meggyőzően – a társasági, közösségi létet tartja döntőnek, míg a legfontosabb emberi tulajdonságnak közösségszervező képességünket. Harari az elvont gondolkodás képességét tartja döntőnek az emberré válásban, mely szerinte úgy 70 ezer évvel ezelőtt, mutáció révén alakult ki. A gondolkodás és a nyelv Chomsky szerint sem folyamatosan, hosszú idő alatt, hanem viszonylag gyorsan alakult ki, és az idejét ő is 70–100 ezer évvel ezelőttre teszi. Az öntudatot is tekinthetjük az embert az állatvilágtól megkülönböztető jellegzetességnek, bár az emberszabású majmoknak is van öntudatuk. Visszatérve Stieglerre, ő tehát a „technicitást”, az eszközhasználatot tartja alapvető fontosságúnak, felelevenítve a „marxi hagyományt”. Sőt, ezt tekinti az ember lényegének. Értve ez alatt azt, hogy az evolúció során létrejövő lény a technika nélkül nem vált volna emberré. (Persze az állatvilágban is találunk számtalan példát az eszközhasználatra, a madaraktól a tengeri vidrán át az emberszabású majmokig.)

A kultúra és a technika között nem lát ellentmondást; sőt, mivel a technika a kultúra feltétele, abszurdnak találja a szembeállítást. A technika Stiegler számára nem emberi cél vagy kívánság elérésére szolgáló eszköz, hanem ellenkezőleg: az „emberi” az, ami technikai formát ölt, és az „emberi” technikailag „konstituálódik”.

Úgy tűnik, a fenti „emberréválási koncepciók” közül Stiegler érvelése, felfogása a legmeggyőzőbb. Ugyanis a technika, az eszközhasználat az, aminek a folyamata a leginkább érzékelhető, és aminek a fejlődése még ma is folytatódik! (Szemben a közösségben éléssel, az öntudatra ébredéssel és a gondolkodással és nyelvhasználattal, melyektől már nem várhatunk újabb fejleményeket.) Ha viszont elfogadjuk Stiegler érvelését, az determinálja az emberi jövőt, választás nélkül maradunk: a technika önfejlődése jelöli ki utunkat. Az elsősorban Kurzweil jövőjóslatának a megvalósulása felé mutat. Azaz: az ember és a technológia, az emberi és a gépi intelligencia összeolvad.

De valójában szemfényvesztésről, szójátékról van szó. Stiegler a „technika” kifejezést mindarra használja, ami nem az evolúció, azaz nem véletlenszerű fejlődés terméke. Azaz, amit az ember tudatosan, szándékosan fejlesztett ki. Ebből kifolyólag a technika maga az emberi lényeg, azok a tulajdonságaink, amelyek nem a biológiai evolúció során jöttek létre. De különbséget kell tennünk kultúra és technika között. A kultúra – Freud megfogalmazásában – állati ösztöneink „szublimálása”, azaz megszelídítése, az agresszív ösztönök pozitívvá, kreativitássá változtatása. Stiegler a technikával kapcsolatban gyakran használja a „prosztetikus” jelzőt, amely segítőt, támogatót jelent. A technika tehát az az emberi tulajdonság, amely létrehozza, „támogatja” a kultúrát. A technika a humánum „exteriorizálása”, a technika a humánum megtestesülése, a technika formát ad a humánumnak, a humánum mindig a technikán keresztül „konstituálódik”. Végül is tehát úgy képzelem el e fogalmak összefüggését, hogy a biológiai evolúció egy szintjén megjelenik a technika, amely megvalósítja a humánumot; az maga a formát öltött humánum. Ezt követően kifejlődik a kultúra (kulturális evolúció), majd pedig az evolúció technikai formában folytatódik. Ezt Stiegler epiphylogenesisnek nevezi; az élet (a törzsfejlődés) olyan folytatásának, amelyben már az élet nem vesz részt (törzsfejlődésen túli, afölötti).

Ebben a képletben az öntudat lefokozódik; az öntudatnak vagy valamilyen egyéb, belső sajátosságnak nincs szerepe a humánum konstituálásában, azt „új, az anyaggal kialakított segítő kapcsolat végzi el” (a new prosthetic relationship with matter). E gondolatával Stiegler a filozófia „dekonstruálását” végzi el – hiszen a filozófia kezdettől fogva kizárta a technikáról való gondolkodást.

A szerző közgazdász, társadalomkutató

(Cikksorozatunk alapja a szerző tanulmánya, mely a „Kulturális identitás a glokalizáció korában” című kötetben jelent meg. Szerk. Szécsi Gábor és Tóth I. János, Gondolat, 2024)