A nagy túlélő

Nem emlékszem az első karácsonyomra, de a másodikra sem, ami természetes, legfeljebb sárguló fekete-fehér fényképekről tudom felidézni azt a boldogságot, ami körbevett akkoriban. A Jézuska titokzatos érkezése hosszú éveken át rejtély maradt; már elmúltam tíz, amikor azzal szembesültem, hogy nem mindenhová ő érkezik, vannak, akiknek a fenyőünnep jut. Sajnáltam őket, együttérzően és szorongva, mint a szegényeket szokás, akikre a balszerencse súlyos csapást mért, és nem élhetik át azt a csodát, ami nekem megadatott. Akkoriban felfoghatatlan volt, hogy mit követhettek el azok, akiket nem a Jézuska látogatott meg, és mivel érdemelhettük ki mi a kegyét, de a felemelő érzés még inkább lélekbizsergetővé tette a szenteste varázsát, amit az apró, alig hallható földöntúli csengőhang misztikussága koronázott.

A karácsonyi csoda akkor sem foszlott szét, amikor szembesülnöm kellett, hogy nem minden szó szerint úgy történik, ahogy addig elképzeltem, valójában csak szimbolikusan toppan be Jézuska, sőt lényegében az előbb érkező ajándék, nem az igazi, és a kézzel nem fogható sokkal értékesebb, mint a csillogó fenyő tövébe rejtett. Hosszabb időnek kellett eltelnie, amíg a metafizikai világ értelmet nyert, de az átmeneti idő sem telt hiába, minden csengőhang elhozta a maga lélekemelő szépségét, így Jézuska folyamatosan ott volt velem. Nem is tudok más éjszakai programról, amely vetekedhetett volna az éjféli mise szívmelengető élményével, amely után eshetett, fújhatott, didereghetett a hazaút, mégis máskor soha nem tapasztalható felszabadultság járt át. Az állandó szereplőként jelen lévő nagyszülők elvesztése éppúgy nem törte meg az áhítatot, ahogy a családalapítással járó átalakuló szokások sem.

Hiába bombáz évtizedek óta sok mindennel a külvilág – a fenyőünnep mellé más mulatságos kifejezések is érkeztek – mostanság a polkorrektség jegyében egyre hajmeresztőbbek. A kedvencem a szeretetünnep, amely tűpontosan fejezi ki azt a sóvárgást, amely után mindenki vágyakozik, ám a modernség jegyében nem meri felvállalni, így valamilyen halvány helyettesítőt keres az eredetit pótolva. Attól azonban, hogy valamit sokat emlegetünk, még nem válik elérhetővé. A megélést pedig legkevésbé sem segíti a kor, amely az utánzatot, a talmit kínálja, mintha egy wellness-szálloda kényelmében is átélhető lenne ugyanaz az élmény, mintha megúszható lenne a felkészülés, a fáradozás öröme. Az otthon izzadtságszagú takarítása, a bejglisütés bosszúsága, a vacsorakészítés vesződsége, az aprólékos gonddal végzett karácsonyfa-díszítés mind egy-egy pillanata a csengőszó elnyerésének. Az ünnep az érte hozott küszködések nélkül üres marad, éppen ezek emelik ki a szürke hétköznapokból. Egy idős asszony mesélte egyszer, hogy ő magányosan töltve a karácsonyt, épp annyi gondot fordít a takarításra, éppúgy készíti a bejglit, a vacsorát, mint amikor még élt a férje és a gyermekeikkel közösen élték át a csodálatos estét. Ezek, a múlt nagyszerű emlékei átsegítik az egyedülléten, és keserűség, önmarcangolás helyett fényt hoznak számára. Nem mindegy, hiszen közösen, összetartozva sokkal könnyebb átélni a remény születésének csodáját, de magányosan sem kell lemondani róla, viszont ennek érdekében talpalni kell.

Kétezer év alatt teljesen átalakult a világ, ám a felszín alatt a lényeg semmit sem változott. Ahogy akkor József és Mária fáradságos úton jutott el a nincstelenek szállására, ma sem tehetjük kényelmessé az ünnepet. A külsőségek viszont elvonhatják a figyelmet, miközben ugyanúgy vágyakozunk az áldásra, ahogy akkor abban a betlehemi jászolban, szűkös körülmények között. Az ajándék így is, úgy is megérkezik, rajtunk múlik hová és milyen formában.

A szerző vezető szerkesztő