Meggyújtottuk a második gyertyát, amellyel kifejezzük elköteleződésünket az isteni gyermek megszületésének várakozása és öröme felett. A gyertya fénye életünk egymásba kapaszkodó megújulására, az új élet kezdetének közeledtére irányítja figyelmünket.
Persze sokféle jelentése is lehet a közelgő ünnepnek, de egy üzenet félreérthetetlenül átsugárzik az év legfontosabb időszakán: életünk egyik legfontosabb mozzanata a továbbadás küldetése és a beteljesülés boldogsága. Ezt hirdeti évezredek óta a várva várt ünnep.
A keresztény ikonográfiában évszázadok óta két képet látunk úton-útfélen hirdetni. Amikor az írásbeliség még kevésbé volt elterjedt, ezek a képek üzentek az embereknek: az egyik a korpusz, Krisztus keresztje, a másik pedig Szűz Mária a kis Jézussal.
Erre a két, hangsúlyos ikonra épült a keresztény kultúra két meghatározó üzenete. A feszület talán a férfiakról, Madonna inkább a nőkről, de mindkettő a közösségért való, önfeláldozó életről szól. A férfi a tágabb közösséget szolgálja, a nő önfeláldozása, az anyaság a gyermekeket, a családokat, amelyek együtt hozták létre, éptették fel és őrizték a keresztény kultúra folytonosságát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek a küldetésnek köszönheti világra szóló sikereit.
Ahol ez megbicsaklott, és a közösség helyett felerősödött az önérdek, vagy – külső erők nyomására – a családok életfeltételei nem biztosítottak a személyes és társadalmi küldetés megvalósításához, ott hanyatlásnak indult a társadalom, a kultúra. Ezt ma már a közgazdaságtan egyik vastörvénye is.
A 19–20. század kommunista mozgalmai, azon belül a szélsőséges feminizmus, a nyugati országokban és a szovjet birodalomban fölöslegesnek tartotta a családot, a családért hozott áldozatot. Egyik ideológusuk, Alexandra Kolontáj azt hirdette, hogy természetellenes kényszer a család. Fel kell szabadítani a nőket a konyha, a fakanál fogságából, amelyre a gyár a legalkalmasabb. Csak akkor lehet valaki igazi nő, ha nem lesz anya és feleség. Rá kell bízni az államra a gyermekeket, és népkonyhákon kell étkeztetni a családokat. Ekkor indították meg az óvodák és a bölcsődék hálózatának kialakítását, hogy lehetővé váljon a nők megfosztása családi küldetésüktől. Megkönnyítették az abortuszt. Kolontáj kijelentette, hogy a nő erkölcsi megítélése nem attól függ, hogy a családban mit csinál, hanem attól, hogy milyen munkaerőt képvisel a társadalomban. A „felszabadítás” jelszava mögött kibontakozott a totális ellenőrzés és kényszermunka valósága.
Ezt a programot a második világháború után a volt szocialista országokban, így Magyarországon is végrehajtották. A nők felszabadítását meghirdetve kétkeresős családmodellt alakítottak ki, arra kényszerítve a férfiakat és a nőket egyaránt, hogy munkát vállaljanak. Az otthon végzett munkát, a gyermeknevelést láthatatlan munkának nevezték. Ennek az lett a következménye, hogy hármas teher került az édesanyák vállára, aki ugyanannyi időt töltött a munkahelyen, mint a férfi, de rá hárultak még a háztartási és a gyermeknevelési feladatok is.
A következő nemzedék
Mi jutott ebből a gyermekeknek? Nélkülözve az anyai gondoskodást, amelyet az édesanyák minden erőfeszítésük és önfeláldozásuk ellenére már csak töredékesen adhattak át, magukra hagyatva rákényszerültek arra, hogy befelé forduljanak, kulccsal nyakukban járták a lakótelepeket, bandáztak, később a tévé előtt töltötték az idejüket, és manapság a kütyük bűvöletében. Mi lett az eredmény? A pszichológusok egyöntetű véleménye szerint az élet első évében az édesanya személyes jelenléte nélkülözhetetlen az egészséges fejlődéshez. Ekkor alakulnak ki – személyes szinten – a társadalmi beilleszkedéshez szükséges képességek idegrendszeri képletei. Olyanok, mint a szeretet, az empátia, a(z ős)bizalom, az együttműködési képesség, a társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának képességei, az utódgondozási képesség, az istenhit, a kötődés stb. Ugyanezekre a képességrendszerekre van szükség – társadalmi méretekben – egy ország összbizalmi szintjének, versenyképességének vagy akár reprodukciós képességének, népességének fenntartásához.
Mivel a második világháború után született nemzedékek szülőit a kommunista diktatúra munkahelyekre kényszerítette (25-ről 75 százalékra növelték az nők, az édesanyák foglalkoztatottságát), az ekkor született gyermekek tömegesen szenvedtek zavart kötődési képességük kialakulásában. Amelyet ők nem kaptak meg szüleiktől, azt már a második nemzedéknek nem is tudták tovább adni. Nem véletlen tehát az, hogy manapság a csökkenő gyermekszám mellett a társadalom összbizalmi szintje, versenyképessége – nemzetközi összehasonlításban – Európában hátul kullog. Bár néhányan megpróbálják ezt a jelenlegi kormány nyakába varrni, valójában ennek a gyökere a múlt századba nyúlik.
A mai gyermekek 25 százaléka mentális problémákkal küzd. Már óvodáskorban megjelennek ezek a tünetek: szorongás, depresszió. Míg korábban csak mozgás- és figyelemzavar volt jellemző iskoláskorú gyermekeinkre, ma már széles skáláját diagnosztizálják a kötődéshiányból kiinduló, sokszor már transzgenerációs idegrendszeri zavaroknak a figyelemhiányos hiperaktivitástól az autizmuson át sajátos nevelési igényűek csoportjáig. Ma már kutatásokból is tudjuk, hogy a tartósan elszenvedett, méhen belüli vagy csecsemőkori trauma az agy kifejlődését és az idegrendszer működését megzavarja, amely a későbbi életkorokban befolyásolni fogja az egész mentális fejlődést, az egészségi állapotot és a várható élettartamot. A kisgyermekkori elhanyagolás az élet első éveiben egészségügyi, magatartászavarokhoz, elmagányosodáshoz, terméketlenséghez és korai halálhoz vezet. A személyes életviteli nehézségek mellett óriási morális-erkölcsi csapdába került a társadalom egésze.
A komplex folyamatok eredményeként átalakult a társadalom értékrendje is. A korábbi családközpontú gondolkodás helyében az individualizmus, az énközpontúság jelent meg. Erodálódtak a közösségi értékek, a kapcsolatok elértéktelenedtek, és a leépült a társadalmi bizalom.
Az sem véletlen, hogy a világ húsz leggyorsabban fogyatkozó országa közül 17 a hasonló sorsú volt szocialista országok közül került ki. A felnőttek kötődési és utódvállalási készségei életünk első évében alakulnak ki, amelyek ezekben az országokban az ötvenes évektől zavart szenvedtek. Ennek következménye, hogy miközben nálunk is töredékére csökkent a nagycsaládok száma, egy megállíthatatlannak tűnő népességfogyást szenvedünk. Tavaly óta – a kormányzati erőfeszítések ellenére – minden idők legalacsonyabb születésszámaira számíthatunk.
Mi a megoldás?
Mivel adventi időszakot élünk, gyertyát gyújtunk, és hétről hétre várjuk a sötétség megszűnését és a fény megérkezését, talán itt az idő, hogy elgondolkodjunk azon, mit tettünk helyesen, és mit kellett volna másképp tenni családjainkért, gyermekeinkért, közösségeinkért, nemzetünkért.
Fel kell hogy ismerjük, amelyet számos más kultúrában is évezredek óta hirdetnek, hogy az anyaság a társadalmi élet folytonosságának meghatározó értéke. Vajon eleget tettünk mi is az anyák megbecsüléséért, a családokért, a gyermekekért? Mózes első könyvéből tudjuk, hogy a férfi és a nő a házassággal egy testté lesz. Ha tehát egymásra vigyázunk: magunkra vigyázunk. Ha a gyermekünkre vigyázzunk: magunkra vigyázzunk. A társunk, a családunk az életünk legfontosabb erőforrása. Miért kényszerítenénk hát az édesanyákat a többszörös munkavégzésre? Hiszen ezzel önmagunknak, családjainknak, gyermekeinknek ártunk.
Ha idejekorán intézményekbe kényszerülve magányossá tesszük gyermekeinket, ingovánnyá tesszük lábuk alatt a talajt. Ha nincs hová hazamenniük, mert senki nem várja őket otthon: kockáztatjuk az egész nemzet jövőjét. A gyermekek egészséges fejlődéséhez a szülők személyes jelenléte, figyelme és szeretete nélkülözhetetlenül szükséges. Ez a nemzet felemelésének kulcsa, nemzetstratégiai érdekünk. Ebből fakad országunk mentális és fizikai ereje, egészsége, teremtőképessége.
Nem kéne elgondolkodnunk azon, hogyan adhatnánk vissza az édesanyaszerep társadalmi rangját?
Az édesanyák felszabadítása a többszörös munkavégzés, a kiszolgáltatottság alól: jogos és előttünk álló feladat. Ki kell szállni ebből a ringlispílből, amely szédítő magasságokba repített bennünket, de hovatovább kiperdülünk a semmibe. Az édesanyák többszörös túlterhelése, a generációk szétszakítása, az új nemzedékek tömeges egészségkárosítása, a megállíthatatlannak tűnő népességfogyás óriási felkiáltójelet tesz elénk. Ez az út járhatatlan! Adventi időszakot élünk. Gondoljuk át újra életünket: mit NEM tettünk meg gyermekeinkért, édesanyáinkért, családjainkért.
Tiszta vizet a pohárba
Ez a társadalmi réteg nem vehet részt a nemzet javára a következő generáció felnevelésében, ameddig a gyermeknevelésre fordított munkavégzés nem kerül társadalmi elismerésre. Az egyik legfontosabb társadalmi érdekünk, hogy megteremtsük a főállású anyaság, a hivatásos szülők életpályamodelljét ahhoz, hogy a nemzet egészségügyi és demográfiai értelemben talpra állhasson.
Teremtsük meg ehhez a társadalmi feltételeket. Úgy véljük, hogy az egészséges néplélek, a fenntartható társadalom fejlődésének alapja a csecsemőkor zavartalan fejlődése, az anya–gyermek egymásba ágyazódó szeretetkapcsolata. Mindent meg kell tennünk ennek a biztosítására. Amit Misi tanul, Mihály sem felejti. Erdő Péter bíboros, érsek így fogalmaz egy interjúban: „Évezredek tapasztalatait kutatások eredményeit összefoglalva a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is állást foglalt e kérdésben a 2020-ban megjelent Megújulás a szeretetben című körlevelében: »Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek számára szükséges gondoskodást megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthon maradására és a személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodell kiteljesítésére.«”
Nemzetünk megmaradása érdekében nincs ma fontosabb ügy Magyarországon az újszülötteknél.
A szerző szocializációkutató, az MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke