Frontáttörés történt az ukrajnai harctéren. Nem a csatamezőn, a hírek ebben az esetben most másról számolnak be. Nincs szó arról, hogy az orosz vagy az ukrán fél katonai sikereket ért volna el. A tárgyalóasztalnál a lengyel „erők” törték át az ukrán diplomáciai frontot. Nehezen ment a dolog, évtizedekig tartott a küzdelem, már a háború kitörése előtt jóval elkezdődött az adok-kapok Varsó és Kijev között.
Több évtizedes kitartó és kompromisszumot nem ismerő erőfeszítések után Varsó végre elérte, hogy Zelenszkij nagy kegyesen engedélyezte a második világháború idején lemészárolt, hivatalosan százezer lengyel polgári lakos földi maradványainak exhumálását. A nem hivatalos becslések szerint az áldozatok száma meghaladhatta a kétszázezret is.
A náci megszállás alatt lévő Volhíniában és Kelet-Galíciában a németeket kiszolgáló, az önálló ukrán állam megteremtéséért harcoló Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA) terheli a mészárlásért a felelősség. Már amennyiben lesznek felelősei a szörnyű tetteknek. Merthogy eddig, a szovjet időket leszámítva, a „független” és „demokratikus” Ukrajna mit sem tett a felelősök megnevezése érdekében.
Ami pedig a 2014-es kijevi puccs után történt, az minden volt, csak éppen nem az, ami a felelősök néven nevezése irányába mutatott volna. Sőt elkezdték dicsőíteni a gyilkosokat. Közpénzből, közterületeken szobrokat állítottak nekik. Már ez is elég nagy baj, de az még nagyobb, hogy az ultranacionalisták leuralták a politikai szférát, a mindenkori elnöknek igazodni kellett hozzájuk, ha a szó szoros értelemben véve túl akarta élni regnálását. A náci múltban gyökerező ideológia ma már az ukrán társadalom jelentős részének identitásképző eleme.
Zelenszkij sem tudott megszabadulni a szélsőséges csoportok befolyásától. Már ha akart volna egyáltalán. Ezért eddig, minden lengyel unszolás ellenére az ukrán elnök nem engedélyezte az áldozatok exhumálást és méltósággal való eltemetését.
Most azonban megtört az ukrán „front”. Zelenszkij hozzájárult az exhumáláshoz, lengyel szakértők is részt vehetnek a munkában.
Azért tegyük hozzá, hogy nem a megbánás, nem a bűnösök megnevezésének szándéka miatt vált engedékennyé. Varsó – Ukrajna egyik legnagyobb támogatója – ugyanis jelentősen csökkentette támogatását a háborúban álló szomszédjának. Többek között bizonyos fegyverrendszereket nem akar átadni.
Zelenszkij, Ukrajna haláltusájának közepette, ezt nem engedhette meg magának. Így elment a falig, sőt azon túl is. Végül is mit csinált az ukrán elnök? Megengedte azt, amit már több évtizeddel ezelőtt meg kellett volna engedni, az áldozatok azonosítását és méltó temetését.
Lengyel szempontból nézve nem az a baj, hogy Zelenszkij a fegyverszállítások korábbi szinten tartása fejében engedélyezte az exhumálást, hanem az, hogy ez nem járt semmi olyan gesztussal, amellyel az ukrán elnök elhatárolódott volna a tömegmészárlástól.
Az exhumálás előjelei nem túl jók. Az ukránok úgy kommunikálják a helyzetet, mintha folytatódna az exhumálás, csak most már ebben a lengyelek is részt vesznek. Valóban voltak kisebb munkák a tragédiák színhelyén, de ezek többnyire arra szorítkoztak, hogy a tömegsírok helyét megállapítsák.
Lehet attól tartani, hogy az ukrán bürokrácia és jogrend útvesztőit arra használják fel, hogy ellehetetlenítsék az egész műveletet. Az ukránoknak nehéz lenne szembenézniük a múlt valóságával.
Már ha egyáltalán szembe akarnak nézni vele.
A szerző főmunkatárs