Fontos és örömteli, hogy egy valós probléma feltárása, kibeszélése és megoldási javaslatok felvetése e rovat hasábjain megkezdődött. Örömünket tompítja, hogy a probléma, a demográfiai deficit már a körmünkre ég, s kérdéses a megoldásra rendelkezésünkre álló idő mennyisége. A probléma súlya és komplexitása pedig még mintha nem jelenne meg a felvetésekben, jóllehet éppen a körmünkre égés tényéből következően nyilvánvalóan olyasmiről van szó, amivel kapcsolatban tüneti kezeléstől nagy eredmények nem várhatók. A szerzők hál’ Isten elég egyöntetűen túl vannak a pénzügyi lerendezhetőség késztetésein, és nem véletlenül tapogatják a társadalmi kohézió olyan mostoha sorsra jutott fogalmait, mint az erkölcs, az áldozatvállalás és általában minden, ami ellene megy a szélsőséges individualizmusnak. Ugyanakkor hiányzik Magyarország jelen geopolitikai helyzetének figyelembevétele. Ebben a kis országban ma sokkal kevésbé tehetünk azt, amit akarunk, mint bármikor ezt megelőzően. Be vagyunk ágyazódva, és ha ezt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, azonnal az orrunkra koppintanak. Az egész euroatlanti kultúra az individualizációra játszik, méghozzá rendkívül eredményesen, és nehéz lenne teljes körképet adni az e téren bevetett szoft arzenáljáról, az agyelszívástól az azonos neműek házasságával bezárólag. Nem jó eszme, ha ezzel a fegyverrel szemben, ami maga alá gyűrte az egész Nyugatot, és folyamatosan nyomul Kelet felé, éppen a magyar társadalmat gondolnánk megvédhetőnek némi ráolvasással. Sajnos vagy nem sajnos, de nem az erkölcs szüli a létezést, hanem a létezés az erkölcsöt. S a létezési körülményeinket nem Magyarországon definiálják. Ezzel szemben, egy jól körvonalazható erkölcsi minimum teljesülésének hiányában a létezés ellehetetlenül. Ennek a minimumnak pedig a kevés „írástudó” kivételével az ember általában hajlamos alámenni. Ez az a bizonyos „széles út”.
– Lám-lám, már kétezer évvel ezelőtt is ezzel volt baj! – És itt a lehetőség, egy kézmozdulattal rátolni a felelősséget erre a javíthatatlan emberiségre. Azonban nemcsak azért, mert ama Názáreti sem ezt tette, hanem tudunk egyet’ s mást az emberről, ami, ha nem is mindjárt megoldást jelent, de legalább mélyíthet néhány ráncot azok arcán, aki látják és átélik a probléma súlyát:
– Embernek lenni nehéz! Végtelenül nehéz. Ez talán hihetetlen a naponta sulykolt sikersztori kellős közepén, műholdakról lenézve a Földre, a helyettünk dolgozó számítógépek birodalmában, küszöbnyire a rákellenes gyógyszertől, a marsi kolóniáktól, a mesterséges embertől és az örök és fájdalommentes földi élettől, de:
– Embernek lenni nehéz! Ha nem hiszed, vess egy pillantást a parasztokra, mint rohantak odahagyva a sáros szántást és a madárhangos búzamezőket, kapát-kaszát eldobva a városba egy fehér köpenyért, a csővezetéken a lakásba bekúszó melegért – vagy ha épp az kell – a hidegért. Vagy nézz rá a gyermekedre, amint ellenállhatatlanul bámul naphosszat egy képernyőre, belesüppedve egy virtuális valóságba, szemben a kinti valósággal, ahol kreativitás kellene játékot készíteni magának, érintkezni földdel, vízzel, hideggel, meleggel. Vagy nézd a japán mintát, az egyre nagyobb arányú bezárkózást a teljes virtualitásba. Láthatod a menekülést az élettől.
– Mindez véletlen lenne, felszínesség, megátalkodottság?
– Nem-nem. Ha nem is tudsz róla: embernek lenni nehéz.
A menekülőknek rossz hír, nekünk egyetlen reménységünk, hogy csak valóságos gyermek van. Valóságos gyermek, valóságos drámába beágyazottan.
Nem könnyű az emberrel megszerettetni saját valóságos drámáját. A Teremtő már egy ideje ezzel kísérletezik.
Íme a feladat.
A szerző mérnök, informatikus
