Egy szó, mint száz, ennél magasabb labdát, mint amit Orbán Viktor a 2036-os olimpia budapesti megrendezéséhez kapcsoltan dobott az ellenzéknek, álmodni sem lehetett volna. Ennél nyilvánvalóbb iránymutatást a nemzeti egység erősítése számára elképzelni sem lehet.
A miniszterelnök ugyanis a Nemzeti Sportnak azt mondta: „Ha az olimpiai bizottság úgy dönt, hogy akarunk olimpiát, és Budapest mellé áll, akkor nincs kétség, a kormány ezer százalékkal támogatja.”
Kell ennél több, tessék mondani? Pénz, paripa, fegyver rendelkezésre áll. Akkor mi a helyes válasz? Ide nekünk az oroszlánt is!
A nemzeti identitás erősítésének elengedhetetlen része a versenysport eredményessége. Emlékezzünk a párizsi sikereinkre. Micsoda boldogság volt Milák Kristóf vagy Kós Hubert, Rasovszky Kristóf, Márton Viviana aranya, Gulyás Michelle vagy a férfi párbajtőr csapat olimpiai bajnoksága, hogy az első helyről éppen hogy leszoruló kajak-kenusokról ne is beszéljünk. Mindenki érezte, milyen jó magyarnak lenni. Nem győztek gratulálni a balos politikusok is.
Tizenkilenc érmünkkel a régió csúcsán voltunk, a környező országok meg se közelítettek bennünket. Még a jóval népesebb lengyelek és ukránok is megálltak tizenkettőnél, míg a szlovákok például egyet szereztek. A bosnyákok, az észak-macedónok, a montenegróiak pedig egyet se.
Az ország szíve dobogott a magyar sportolókért. És akkor itt egy ilyen ajánlat.
Nem elég, hogy a Momentum megfúrta azt az olimpiát, amit Párizs helyett mi rendezhettünk volna, most kínálkozik a 2036-os megrendezésének lehetősége.
Orbán Viktor azonban óvatosan fogalmaz. Azt mondja: ha Budapest mellé áll… Sajnos ő sem biztos benne, s talán igaza is lesz. Karácsony ugyan feltételekkel, de el tudná képzelni, a Momentum és a DK azonban most is ellenséges a lehetőséggel kapcsolatban. Demagóg kifogások mögé bújva igyekszik kibújni.
Orbán Viktor ezt mondja: „A magyar törekvő fajta. Mindig többet és jobbat akar. De nem mindegy, hogyan vagyunk elégedetlenek. Van egy libsi elégedetlenség. Az egy nyegle, semmi se jó, ez is rossz, az is rossz. És persze mindig valaki más tehet arról, hogy az rossz. De van egy keresztény hagyománya is az elégedetlenségnek, és ez él Magyarországon. Én ehhez tartozom, állandóan elégedetlen vagyok: ez is jó, mert hat [arany], az nagyon jó. De lehetne hét is, nem? Meg lehetne nyolc. És akkor azt kérdezem, hogy mit tudok én azért tenni, hogy a hatból hét, a hétből pedig nyolc legyen? Van egy olyan típusú elégedetlenség, ami elszántságot hoz meg feladatot jelöl ki. És ha ez a jó fajta elégedetlenség van többségben Magyarországon, akkor a sport fejlődik. Ha nyegle korszakba jutunk, és egy liberális elégedetlenség uralkodik, aminek soha semmi nem jó, és a maga felelősségét sosem ismeri el azért, hogy az állapotok nem kielégítők, ha abban a kulturális közegben vagyunk, akkor a sport azonnal megszenvedi. (…) Nincs a világon még egy olyan ország, amelynek annyi, az olimpiára alkalmas és kipróbált létesítménye lenne modern verzióban, mint Magyarországnak. Atlétikai stadion, a Puskás Aréna, itt ülünk most a Duna Arénában. Mindenünk megvan.”
Nézzük, hogyan elégedetlen a momentumos Fekete Győr: Szerinte Orbán Viktor „provokálja az olimpiai luxus-lázálmával a magyarokat”, pedig az ország most sem lenne alkalmas a megrendezésre. „Miniszterelnök úrnál úgy látszik, nagyon beakadt a budapesti olimpia lemeze; most épp úton-útfélen (sic!) a 2036-os budapesti olimpiáról ábrándozik ahelyett, hogy a magyar kórházak, iskolák, munkahelyek felvirágoztatásán dolgozna.”
Dobrev Klára ugyanazt mondja, csak másképp: a kormány inkább cirkuszt biztosít a népnek, mintsem a valódi problémákat kezelné. „Cirkuszt és kenyeret a népnek. Gyűlölöm ezt a mondást. Talán azért, mert Orbánék megfordították. Nem tudnak vagy nem akarnak kenyeret adni, ezért legyen minél nagyobb a cirkusz”. A demagógia magasiskolája, amikor arról beszél: „A hazámnak szüksége lenne például háziorvosokra, jó iskolákra, tisztességes fizetésekre és nyugdíjakra, biztonságosan közlekedő vonatokra. Olimpiára nincsen.”
Orbán Viktor tehát okkal óvatos. Ami rajta múlik, amit a kormány hozzá tud tenni, az megteszi a nemzeti közösség építéséhez, azt hozzátenné. Ez a legtöbb.
A liberális sötét felhők ellenére legyünk optimisták, s bízzunk az örök igazságban: soha nem mondd, hogy soha.
A szerző újságíró