A közgazdászok körében közhelynek számít, hogy az emberek reagálnak az ösztönzőkre. Lehet, hogy ez a reakció lassú, évtizedeket vesz igénybe, de összességében azt figyelhetjük meg, hogy az emberek azt teszik, ami megéri nekik, és fokozatosan leszoknak azokról a tevékenységekről, amelyek nem érik meg. Persze egy sor olyan tevékenységet is végeznek, amelyek nem hoznak hasznot, mert a tevékenység maga az élvezet, de itt is megfigyelhető, hogy ha azok költsége nő, akkor olcsóbb helyettesítőket keresnek. Például nem síelnek, hanem lovagolnak, nem lovagolnak, hanem futnak stb.
A közgazdász megközelítéstől – annak ellenére, hogy az emberek tartják magukat hozzá – a legtöbben el szoktak határolódni, méltatlannak érzik, hogy bizonyos dolgokat pénzügyi/anyagi oldalról közelítsünk meg. Amikor valaki ajándékot ad, akkor elvileg nem vár érte viszonzást, de ha akinek rendszeresen ad, nem ad szintén rendszeresen maga is hasonló értékű ajándékokat, akkor lehet rá számítani, hogy a kapcsolat „kihűl”, az ajándékok abbamaradnak. „Természetesen” nem azért, mert úgy látja az illető, hogy a további ajándékozás „nem éri meg”, hanem hirtelen ráébred arra, hogy „nem egyenrangú a kapcsolat”, vagy valami hasonló. A közgazdász persze ezt egyszerűbben látja. Újra és újra igaza van, miközben az emberek újra és újra elutasítják, hogy bizonyos dolgokban így gondolkoznak.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a közgazdasági gondolkodás terjed, egyre újabb és újabb területeken fogalmazzák meg az anyagi/pénzügyi egyensúly követelményét, de mindig ellenállás van ennek a gondolkodásmódnak új területre való kiterjesztése ellen. Annak ellenére, hogy valójában lényegében mindig, mindenhol megtalálható ez, persze többé-kevésbé maszkolva.
Az egyik legfontosabb terület, ahol az emberek elvileg elzárkóznak attól, hogy anyagilag közelítsék meg, a gyermeknevelés. Pedig a gyermeknevelés nem más, mint a gazdaság két legfontosabb inputja (a tőke és a munka) egyikének (a munkának) a megteremtése és újratermelése, és a másik input (a tőke) anyagi természetét soha senki nem kérdőjelezte meg. A gyermeknevelést úgy is megfogalmazhatnánk, mint humántőke-befektetést, és már itt is látszik, hogy mekkora az idegenkedés ennek közgazdasági felfogásával szemben.
A humán tőke fogalmát ugyanis nem olyan régen, a hatvanas években vezette be Gary Becker későbbi Nobel-díjas amerikai (chicagói) közgazdász, akkor még nagyon szűk értelemben, azt értve alatta, hogy az emberek fizetnek azért, hogy diplomát szerezzenek (vagyis befektetnek), s ezt azért teszik, hogy ennek eredményeképpen jobb, magasabb fizetésű munkát szerezzenek. A fogalommal szemben kezdetben nagy volt az ellenállás, ellenzői a rabszolgaságot vizionálták, mint olyan rendszert, ahol az ember tőke volt, adták-vették azt, de már meghaladtuk ezt a szintet. Ma már az ember nem csak „tőke”, hanem felbecsülhetetlen értékű (vagyis nem beárazható) szubjektum. Persze már az is világossá vált, hogy a kettő nagyon jól megélhet egymás mellett, sőt, ma már az „emberkereskedelem” modern formája is magától értetődővé vált – gondolok itt a profi labdarúgók (és más labdajátékok) „játékjogára”, amit adnak-vesznek, s amit a sajtó minden további nélkül, és a legkisebb felhördülést sem okozva úgy „hoz le”, hogy „Szoboszlai Dominikot eladták/megvették 70 millió euróért”.
De a gyermeknevelés befektetésjellege tabu, holott egyre többen számolják ki, hogy mennyibe kerül, s egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy nem éri meg. Annak ellenére nem szabad arról beszélni, hogy a gyermeknevelés gazdasági tevékenység „is”, csak a dolog érzelmi oldalát kiemelni, hogy a gyereknevelésnek érzelmi oldalon is egyre erősebb kihívója a kutya- és macskatartás, s egyre tudatosabban, egyre nyíltabban ezt, mint a gyermeknevelés alternatíváját fogják fel. Pedig ez is csak közgazdaságtan: a kutya és a macska a gyermek olcsóbb helyettesítője – érzelmi oldalon.
Pedig a gyermek a történelem során – egészen a modern korig – befektetés „is” volt. Közhely, hogy a gyermeknevelés – tehát a humántőke-befektetés – biztosította az emberek öregkori biztonságát, de a gyermek a paraszti és kézműves gazdaságokban már jóval korábban is hasznot hozott a szüleinek. Kezdetben így volt ez az ipari korban is, ahol a szüleik már egészen kis korukban dolgozni adták a gyermekeiket – a keresetük pedig a családi kasszát erősítette. Ezt a gyakorlatot az általános tankötelezettség szorította ki, aminek két hatása lett: egyrészt megnövelte a humán tőkét (és annak költségét), másrészt a gyermeknevelést gazdaságtalanná tette. Ez utóbbit fokozta egy kicsit későbbi fejlemény, a különböző – feltőkésített és folyó finanszírozású – nyugdíjrendszerek bevezetése, amelyek a gyermeknevelés korábbi másik ösztönzőjét és a gyermeknevelési erőfeszítések megtérülésének fontos csatornáját „iktatta ki”. Azóta pedig azt látjuk, hogy – szemben a korábbi évezredekkel – kettős tendencia érvényesül: egyre drágább a gyermeknevelés (például mert az egyre magasabb átlagos iskolai végzettség megszerzése egyre többe kerül), és ennek költsége, a humán tőkébe való befektetés annak, aki ezt kezdetben teszi, vagyis a szülőknek, egyre kevésbé térül meg – praktikusan semennyire. Így egy közgazdász számára teljesen világos, hogy az emberek az egyre drágább, de egyre kevesebb hasznot hozó tevékenységgel felhagynak (emiatt csökken – különböző bázisról, de világszerte – az átlagosan vállalt gyermekek száma), s próbálják annak szubjektív hasznát olcsóbb helyettesítőkkel pótolni. Összességében (a fejlett világban legalábbis, de a fejlődőben is egyre inkább) teljesen megszűnt a gyermeknevelés befektetésjellege, ráadásul még azelőtt, hogy tudatosult volna az, hogy az befektetés, mert természetesen ezt nem illett soha így kimondani – most is csak pedzegetjük a témát.
Ebből a helyzetből csak egyféleképpen lehet kitörni: először is be kell vallani, hogy a gyermeknevelés befektetés, másrészt fel kell ismerni, hogy minden befektetést, így a humántőke-befektetést is, csak akkor fogják megtenni az emberek, ha az megéri nekik, vagyis megfelelő hozamot hoz. Vagyis a gyermeknevelésért fizetni kell azoknak, akik ezt állják. A kérdés, hogy „ki” fizessen, és hogyan?
A „ki” esetében a felületes szemlélőnek egyértelműnek tűnik a válasz: az állam, vagyis az adófizetők. Pedig ez egyáltalán nem magától értetődő. A magától értetődő, hogy az fizessen, aki végül élvezi a befektetés gyümölcsét, s ez maga a már felnőtt gyermek. Tehát tőle kell beszedni felnevelésének az ellenértékét, amit azok között kell kiosztani, és olyan arányban, akik ehhez a felneveléshez hozzájárultak, hozzájárulásuk arányában. Ezek elsősorban a szülők és azok az adófizetők, akiknek adójából a gyermek iskoláztatását stb. fedezték.
Itt jön egy logikus összekapcsolás, amit az emberiség mindig is alkalmazott. Természetes nyugdíjrendszernek szokták nevezni az elmúlt száz éven belül bevezetett formális állami nyugdíjrendszerek előtti megoldást, miszerint a gyermekek, felnevelésükért cserébe eltartották idős szüleiket. Ez a megoldás abból a szempontból is természetes, hogy a lehetőség és az igény így pont találkozik egymással – s ez nem csak hajdanán volt így, hanem ma is. Ugyanis a gyermeknek akkor van lehetősége visszafizetni felnevelésének a költségét, amikor már felnőtt és humán tőkéje „működni kezd”, az őt felnevelők pedig általában ekkorra már rászorulnak a külső támogatásra, vagyis a nyugdíjra. Tehát a megoldás, hogy úgy módosítjuk a nyugdíjrendszert, hogy az a humántőke-befektetés megtérülésének a csatornája legyen, ezen keresztül fizessék vissza a gyermekek felnevelésük költségeit, s az idősek pedig ezen keresztül jussanak nyugdíjhoz, amilyen arányban hozzájárultak a gyermekneveléshez.
Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek gyermeket kell nevelni, két szempontból sem. Egyrészt mindenki választhatja azt, hogy nem gyermeknevelésre fordítja anyagi erőforrásait, hanem félrerakja azt, s ebből lesz nyugdíja. Másrészt létre lehet hozni egy olyan mechanizmust, hogy valaki maga helyett egyfajta „gyermeknevelő vállalkozóval” (lényegében főállású szülők) neveltet gyermeket. Ez nem azt jelenti, hogy az a nevelt gyermek nem a tényleges nevelő szülőjének a gyermeke lenne, csak azt, hogy ezért valaki mástól pénzt kap, amit gyermeknevelésre fordít, cserébe viszont a gyermek utáni nyugdíjjogot nem a szülő, hanem ez a külső finanszírozó kapja. Lényegében eladja a gyermek „játékjogát”, ami itt az utána kapott nyugdíj (tehát későbbi pénz) egy mai pénzért cserébe, miközben ez semmit nem változtat a szülő és a gyermek viszonyán, viszont lehetővé teszi egyrészt azt, hogy akik szeretnek gyermeket nevelni, azok anyagi lehetőség híján ne álljanak meg néhány gyereknél, másrészt azt, hogy akik nem érzik magukat alkalmasnak a szülői feladatra, azok is hozzájárulhassanak az ország humántőke-bővítéséhez úgy, hogy ez ráadásul még meg is térül számukra.
A cikk a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző egyetemi docens, BCE