A splendid isolation, a „fényes elszigeteltség” korszaka eredetileg Nagy-Britannia külpolitikáját jelölte, a történelemben először a 19. század végén, aztán a 20. század elején az első világháború lezárását követően, majd a 21. században, amikor az angolok a jövőjüket az Európai Unión kívül képzelték el a Brexit kapcsán. Ha úgy tetszik, kívül tágasabb alapon, fényes elszigeteltségben. Ha úgy teszik, valami hasonló fogalom született most meg az európai közösségen belül az európai parlamenti választást követően az EU-ban a parlamenti pozíciók elosztása kapcsán. Amikor is a régi-új többség, a Szocialisták és Demokraták (S&D), az Európai Néppárt (EPP), a liberálisok (Renew) és a zöldek úgy döntöttek, nem szavaznak be senkit a testületek vezetésébe az új jobboldali tömörülésből, a Patrióták Európáért (PfE) frakciójából.
Ennek az alkunak a jegyében fogant meg és szökkent szárba a cordon sanitaire, a „politikai karantén” az újonnan felálló európai törvényhozás házában az EP harmadik légnépesebb, több mint tíz tagállam pártjainak képviselőit tömörítő csoportjával szemben. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a következő öt évben az Európai Parlament huszonnégy szakbizottságában a harmadik legnagyobb frakció képviselői közül senki nem kapott elnöki, alelnöki és háznagyi posztot. A Patrióták Európáért szuverenista nézeteket valló képviselői csupán tagok lehetnek a parlament munkáját segítő szakbizottságokban.
Mi ez, ha nem nyílegyenesen diszkrimináció a parlamenti többség részéről a kisebbségben maradókkal szemben? Mi ez, ha nem az annyiszor hivatkozott, kettős mérce az európai polgárok által megválasztott honatyákkal s honanyákkal szemben? Mi ez, ha nem több évtizedes szokásjog és hagyomány durva és már-már provokatív felrúgása? Mi ez, ha nem a gyűlöletpolitizálás előszobája, mi több már-már nappalija? Mi ez, ha nem az EP-ben oly gyakran hangoztatott, demokratikus normák és értékek fenéken billentése? Mi ez, ha nem a jogállamiság íratlan szabályait a nemzeti parlamentek esetében szúrós tekintettel mustráló brüsszeliták kétarcúsága? Mi ez, ha nem a kontroll lehetőségét nyújtó, magas szintű bizottsági képviselet lábbal tiprása?
Persze a brüsszeli és a strasbourgi eseményeket éberen figyelők nagyon is jól látják, hogy a cordon saniteire mögül nagyon is kilóg az a bizonyos lóláb. A háttérmutyi. A paktum. Az EP-ben többségben lévő, centrista és baloldali pártok ugyanis együtt fundálták ki, hogy a számukra perspektivikusan veszélyt jelentő jobboldali csoport jeleseit kizárják a bizottsági vezetői pozíciókból, amelyeket aztán saját maguk között osztottak szét. Ezért udvarolt oly sokat Ursula von der Leyen, a brüsszeli kormány újraválasztott feje az olasz miniszterelnöknek, az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) vezetőjének, Giorgia Meloninak. Meloni frakciója nem csatlakozott a patriótákhoz, viszont Ursula von der Leyen megválasztásakor tartózkodott, így pártcsaládja három elnöki és tíz alelnöki helye a bizottságok élén nem is forgott veszélyben.
Ők sem jobbak Deákné vásznánál. A „politikai paktumra épülő hatalmi rablás” nemcsak Brüsszelben megszokott, a Európai Néppárt hálája a Tisza Pártot is utolérte, nekik is jutott friss újoncként három alelnöki poszt. Amelynek magyarként örülhetünk. De ez sem ad magyarázatot arra, hogy az EP-be tizenegy képviselőt küldő Fidesz–KDNP pártcsaládra szavazók és más patrióta pártok küldötteit miért küldte a „demokratikus” többség politikai karanténba.
Mindez, ahogyan Gál Kinga a Patrióták Európáért-frakció alelnöke, a Fidesz európai parlamenti képviselője fogalmazott, választók millióival szembeni tiszteletlenség, a választási eredmények megtagadása, az európai demokrácia elárulása.
Sőt, a demokrácia morbid karanténja.
A szerző újságíró