G. Fehér Péter

Vélemény és vita

Trianon – nincs lezárva

álláspont

Isztambul történelemtől duzzadó utcáit járta az unióból verbuvált nemzetközi újságíró csapat. A program előtt a társaság tagjainak csak annyi idejük volt, hogy bemutatkozzanak egymásnak. Egy tévés újságíró hölgy kezét nyújtva neve elhangzása után közölte, hogy Romániából jött. Én is elmondtam, hogy honnan vetett oda sors. A román riporternő a Magyarország szó hallatán rám nézett, majd egy szokatlan kéréssel fordult hozzám: Azért nagyon ne utáljon.

Hát, bemutatkoztunk egymásnak. Azóta is azon gondolkodom, hogy miért tartotta szükségesnek a román tévés, hogy rögtön találkozásunk első pillanatában tisztázza: ellenségek vagyunk. Végül is arra a következtetésre jutottam, különösen az utálat kifejezés értelmezése kapcsán, hogy magából indult ki. Vagyis, ő utál engem és ebből adódóan nekem is utálnom kell őt. Mindez a Boszporusz partján. Hiába, az utálat nem ismer határokat.

Bár az ügyet diplomatikusabban is fel lehetett volna vezetni, de erre nem vette a fáradságot az újságírónő. Minek, hiszen utáljuk egymást, nem kell ide az udvariaskodás. Egy másodperc alatt betekintést nyertem, vélelmezhetően a románok jelentős részének a gondolkodásmódjába. Az természetes, hogy Trianon után a magyar társadalom nem ölelte keblére a románokat, na de ezt ne is várja tőlünk senki.

A Trianon okozta traumát rendszeresen magyar szemszögből vizsgáljuk, ami természetes is, hiszen minket fosztottak ki. A trianoni területrablást és ennek minden más szörnyű következményeit nekünk kellett elszenvednünk, a Monarchia utódállamai meg örülhettek. A kérdés most az, hogy maradéktalan volt-e ez az öröm? Az utálkozó román riporternő furcsa kérését elemezve, úgy tűnik nem.

Egy társadalom több mint száz éve attól retteg, nehogy a történelem kereke másként forduljon. Magyarországgal kapcsolatban tehát a félelem került a román gondolkodás ranglétráján a legelső helyre. Márpedig, akitől félünk, azt utáljuk. Több mint egy évszázad félelem és szorongás, nem semmi.

Hogy mindez miért pont most jutott az eszembe? Mert a foci EB csoportmérkőzéseiből – a sorsunkat eldöntő többi mérkőzés balszerencsés kimenetele miatt – a magyar válogatott nem jutott tovább. A románok viszont igen. És hogyan reagáltak a román szurkolók minderre. Egy molinót eszkábáltak, azt maguk előtt tolva vonultak utcára. A transzparensen ez állt: Erdély nem magyar, hanem román. A Kárpátok a románoké, nem a magyaroké. Az idei foci EB csoportköréből Románia továbbjutott, Magyarország viszont nem.

Mert, hogy a magyar válogatott kudarca okán a román szurkolóknak is elsőre a magyarellenesség, az utálat jutott eszükbe. Azt már tudjuk, hogy egy magyar–román foci meccs inkább hasonlít egy háborúra, mintsem egy sporteseményre. A román ultrák visszaküldenének minket Mongóliába, hiszen ők, mint állítják, a Római Birodalom leszármazottai. Na persze. Ezt talán még ők sem hiszik el. Vagy ha igen, akkor mitől rettegnek folyamatosan? A traumatikus gondolatvilág már több mint egy évszázada, három generáción keresztül húzódik, mélyen meggyökerezve a románokba. A románok is tudják, hogy miért.

Éppen ezért száll apáról fiúra az „utálunk és félünk” beidegződés.

A szerző főmunkatárs