Tóth László Levente

Vélemény és vita

Emmike

Ahogy ezen a reggelen a strandon tempózott – pontosabban időnként a hátúszás mozdulatait mímelte, tehát inkább eléggé viccesen végzett úszó mozdulatokat, mint komolyan –, a már hetedik éve nyugdíjas Károlynak eszébe jutott, mit olvasott a számítógép képernyőjén a minap. „A nyugdíjkorhatárt elért nyugdíjas – ideértve nők 40 éves kedvezményével nyugdíjba menőket is –, ha munkát vállal, akkor nem kell megfizetnie a 18,5 százalékos tb-járulékot, és foglalkoztatója is mentesül a nyugdíjas keresete után a 13 százalékos szociális hozzájárulási adó alól.” Egyenes beszéd ez – gondolta Károly és újabb, távolról nézve amolyan lusta mozdulatra emelte a kezét, és mivel a másfél méteres, 27 fokos vízben tette ezt, távolról nézve is biztosra lehetett venni, hogy a lábai közben nem kalimpálnak a vízben, hanem a medence alján tolja magát. Amolyan öreges úszásforma ez – intézték el ilyenkor ránézve az úszómesterek.

Károly ezeken a reggeleken csak akkor szedte össze magát ennél jobban, amikor megjelent a medence partján feltűzött kontyával Emmike, aki szintén ilyen idő tájt – tehát reggel nyolc és kilenc óra között – járt megmártózni Károlyhoz hasonlóan többé-kevésbé szintén rendszeresen a langyvizes medencébe. Ami nem volt gyógyvíz, a belépő ára ennek ellenére igencsak borsos volt, de diáknak és nyugdíjasnak adtak húsz százalék kedvezményt. Jártak ide ezért más idősek is, például a közeli Preturius Idősek Otthonából. Ez az otthon afféle magánotthon volt a Pilis lábánál, és onnét is többen kiszöktek ide, ahogy berobbant a nyár, ez az édes, amit annyira vártak már a bentlakók azokon a fagyos téli napokon. Amikor elég volt csak egyszer elesni, az a csont már nem a régi csont volt, mert szinte elhajlott a törésnél, ha váratlanul megroppant a térd, kibicsaklott a láb. Ilyesmikről is beszéltek a medencében az asszonyok – mert jobbára nyugdíjas hölgyek gyűltek ázni és trécselni reggelente ide.

Az egyedüli férfiú köztük ilyenkor a kackiás bajszú Károly volt, aki négyszögletes keretű szemüvegét még a vízben sem vette le. Pontosabban – de Károlynál azért ritkábban – megjelent még az őrnagy is ebben a reggeli vízben, ahol mások ilyenkor még nem is voltak rajtuk kívül, mert a tömeg inkább kilenc óra után érkezett. Az őrnagy is nyugdíjas volt és bajszos, de Károllyal ellentétben kopasz. Egykori munkaköréből eredően ő korkedvezménnyel vette igénybe, így már hosszabb ideje élvezte a nyugdíjas életet talán mindannyiuknál. Ezért is lehetett kedve még úszni is, nem úgy, mint a többieknek. Volt, hogy fél órát is leúszott egyfolytában, mit sem törődve velük. Azt sem hallotta, hogy miről beszélnek, mert gondolatai már a sült kolbászon jártak, amit a büfés csak neki készített ki az asztalra mustárral és friss kenyérrel. Szóval az őrnagy nem hallotta azt sem, amikor Károly a gyógyuló csontokról, a hűtőben sokáig eltartható almáspitéről, no meg a lidlbeli négyórás kétheti bevásárlásról Emmikével a vízben megint szót váltott. Ezek a témák amolyan visszatérő témák voltak ugyanis kettejük között. Ekkor azonban, két karlendítés között, Károly egyszer csak hirtelen témát váltott.

– Az én Katikám már öt éve elment, de még mindig őrzöm.

– Ne mondja.

– De igen. Otthon van a vitrinben, amikor elmegyek előtte, mindig látom. Aranykereszt van az urnáján. A legszebbet választottam.

– És mit szól hozzá a lánya?

– Ő nem abban a szobában alszik, ha néha hazajön, hanem az emeleti kisszobában. A szegény Katikám azt kérte, hogy szórjam a Dunába. Most, hogy lemegy az ár, lehet, hogy meg is teszem. Bekerül a Fekete-tengerbe.

– Be. Miért akar várni addig, amíg kisebb lesz a víz?

– Arra gondoltam, hogy megfelezem. A felét beszórom, a másik felét az urnában hagyom. Így mindig ott lesz mellettem.

– A felezést a lánya nem fogja hagyni.

– De nem ám. Már így is be akar dugni engem is a Preturiusba.

– Ott mennyit kell fizetni?

– Beugró nincs, csak a havi háromszáz. Lehet, hogy nem is lenne rossz, a Peti is beköltözött. Pedig neki még él a felesége.

– Akkor miért?

– Mert a felesége sokat dolgozik, és nem főz otthon.

– A Nelli azt mondta, hogy jól főznek. De én a maga helyében nem sietném el.

– Azt mondja?

– Maga még fiatal. Új életet kell kezdenie.

Mivel az őrnagy úr fújtatva közeledett a vízben, Károly odébb lökte magát a lábával, a karlendítésre már nem is törekedett. Minek is? Emmike láthatóan elunta a társalgást, és már a medence lépcsője felé kalimpált.

– Igaza lehet – szólt még utána Károly, aki miután elköszöntek egymástól, a szokásosnál is tovább nézte Emmike távolodó alakját, fején azzal a koronához hasonló, már őszbe csavarodó, feltűzött konttyal. Megigazította a szemüvegét. Csak ekkor vette észre, és az adott pillanatban éppen odatévedt pajkos szellőnek tudta be, hogy kiül arcára a harmat.

A szerző újságíró