Kiss László

Vélemény és vita

A futball nem élet-halál kérdése, jóval több annál

álláspont

Győzött az élet. Az élet! Ünnepelhetünk. Még talán az UEFA-t is legyőzte. Varga Barnabás itthon van. Kiengedték a stuttgarti kórházból a ferencvárosi gólkirályt, aki a Skócia elleni Európa-bajnoki futballmérkőzésen szenvedett többszörös arckoponyacsont-törést, valamint agyrázkódást. Akár a gyepen is meghalhatott volna, mint 2003-ban, a Konfederációs Kupán a hatvannégyszeres válogatott kameruni-francia középpályás, Marc-Vivien Foé. Ő a Kolumbia elleni középdöntőben a játéktéren, egyenes adásban esett össze. Mit mondjak? Az maga volt a borzalom. Kár, hogy az európai szövetség futballatyái nem látták az esetet, esetleg elfelejtették vagy éppen téves következtetésre jutottak annak kapcsán. Mert most aztán a Varga-borzalom – a csatárt a skót kapus gázolta el – láttán védik a védhetetlent. Azt mondják, késlekedésükkel nem hibáztak az egészségügyiek, mert a protokollban az áll, hogy ilyen esetekben várni kell a hordággyal, az intenzív beavatkozással. Aztán amint Vargához értek, függönnyel körbevették, előtte persze sokáig megkímélték a hordággyal bíbelődés látványától, nehogy éppen abba haljon bele – magyarázta a szövetség. És ha valamelyik családtagjának vagy játékostársának szíve éppen a szerencsétlenkedés miatt áll meg a lelátón vagy a tévé előtt, akkor mi van?

Meglehet, az egészségügyiek tényleg mindenben korrektül, szabályszerűen jártak el, az utolsó vesszőt is betartották az előírásokból, csak hát az élet nem biztos, hogy olvassa a futballatyák bölcselmeit. Mert a nagy kalandor külön törvényeket alkot, s egyszerűen megy a saját feje után. Most, éppen a múlt hét végén, Kansas Cityben, a Copa America Peru–Kanada csoportmeccsén a kegyetlen napsütés terítette le az egyik partjelzőt. A negyven fok mellé magas páratartalom is társult, s ezt nem bírta Humberto Panjoj szervezete. És a taccsbíró valamivel a szünet előtt, zászlóval a kezében, egyszerűen összeesett a vonal mellett. Itt éppen az egyik kapus, a kanadai Maxime Crepeau volt az első, aki odarohant hozzá – ő bizonyára nem olvasta az UEFA-verdiktet –, majd mindenki tette a dolgát. Itt is volt orvos, hordágy, talán még magyar gondosóra is, s a partjelző hamar kórházba került, és szerencsésen túlélte a természet embertelenségét. Meglehet, itt is volt némi bénázás, ám az ösztönök – például a segítő kapusnál – csodálatosan működtek.

Attól persze még, akárhány kiáltványt, memorandumot és újságcikket fogalmazunk meg, aligha fog megrendülni a futballkirályság főmuftijainak önbizalma. Ők változatlanul VAR-oznak, hozzák a hülyébbnél hülyébb szabályokat, s lassan úgy néz ki egy-egy meccs, mint valami futballkonferencia. Még jó, hogy a focitudorok nekünk, szurkolóknak megengedik, hogy rágjuk csak nyugodtan továbbra is a gittet, miközben ők, példás szorgalmatossággal megreformálják a játékot, s vastagon élnek a futballtermelés lehulló milliárdjaiból. Elveszik tőlünk a csodát, ostoba fontoskodásukkal meglopnak bennünket, elrabolják imádott játékunkat. Ráadásul még el is kábítanak. Megmagyarázzák. Mert lám, a liverpooliak egykori edzőmágusa, Bill Shankly szavai arról, hogy a foci nem élet-halál kérdése sokkal több annál. Igen. Jóval több. Milyen kár, hogy az UEFA-nál ezt is másként értelmezik.

A szerző újságíró